Self Deception – One Of Us

Pár éve még biztosan elkerültem volna ezeket a poposabb élű metalcore bandákat, ma viszont azon kapom magam, hogy kifejezetten élvezem őket. Nem is tudnám pontosan megmondani, miért működnek. A legegyszerűbb válasz az lenne, hogy „csak”, de ennél jóval mélyebb a dolog. Valami elkapott bennük: egy energia, egy hangulat, egy ösztönös húzás, ami miatt most már örömmel merülök bele ebbe a világba.

A Self Deception is ilyen zenét játszó zenekar. A pontos stílusmeghatározás valahogy így hangzana: modern rock/metal, erős popérzékenység, masszív refrénekkel és metalcore energiákkal. Kettős identitás: rádióbarát dallamok és feszes, kemény riffek. A stockholmi srácok 2007-es megalakulása óta a One Of Us már a hetedik nagylemezük.

Az Andreas Clark énekes, Patrick Hallgren basszusgitáros, Erik Eklund dobos, valamint Gabriel Rauhofer és Andreas Olsson gitárosok alkotta zenekar új albumának dalai nagyjából fele-fele arányban szólnak a poposabb irányt kedvelő rajongóknak és a metalcore híveknek.

Az utóbbi csoportba tartozik a Break, a maga dinamikájával és kiváló refrénjével. Csendben jegyzem meg, hogy több számban is felfedezni véltem – ebben is – az Ice Nine Kills hatását. Szintén kiváló a bólogatós, dögös, a verzéiben szaggatott Blame, amely megmutatja, hogy néha jó kimenekülni a világból, csak nem biztos, hogy ugyanoda találsz vissza. De a direkt, energikus, motiváltan nyugtalanító hardcore húzással és remek dallamokkal dolgozó nyitó One Of Us is ilyen.

Érdekesség az albummal kapcsolatban, hogy gyakorlatilag a turnébuszon született spontán energiákból, ami tovább erősítette a közösségi hangulatot.

Aki szereti a melodikus metalcore-t, amely időnként rádióbarát, popos irányba hajlik, nyugodtan tegyen vele próbát. A One Of Us dalai átgondoltak, nincs bennük felesleges elem, minden a szerkezeti ívet szolgálja. Kell hozzá némi nyitottság a mainstream felé, de cserébe dallamos, lüktető, sőt a stíluson belül kifejezetten izgalmas albumot kapunk.

„A dalok úgy épülnek egymásra, mint a gondolatok egy hosszú, álmatlan éjszakán: egyszerűek, tiszták, mégis mindegyikben ott a vágy, hogy valaki meghallja őket.”

Frozen Soul – No Place Of Warmth

Az az igazság, hogy az amerikai death metallal nem vagyok annyira jóban, mint az európai stílussal. Vannak azért kivételek, de általánosságban az elismerésen kívül más nem nagyon köt hozzájuk. A Frozen Soul zenekart a Heti Metal ajánló készítése közben találtam meg. A csapat a klasszikus amerikai old school death metal szellemiségében alkotja a lemezeit.

Szóval, ahogy hallgattam a banda harmadik albumát, a No Place Of Warmth-ot, nehezen gyűltek a jegyzetfüzetembe a mondatok. A lemez első fele eléggé egy síkon halad. Akárhonnan is indulnak ezek az amúgy vérbő dalok, előszeretettel lassulnak vissza szinte a doom határáig. Néha olyan érzésem volt, mintha a Duracell-nyuszikból fogyna ki az elem. Ez alól talán csak a Rob Flynn közreműködésével készült Invoke War jelentett kivételt.

Őszintén szólva már kezdtem elengedni a lemezt, ám az Eye Of Despair után megváltoztak a dolgok. Elkezdtek jobbnál jobb dalok érkezni. Az Ethereal Winds energikussága, átgondoltsága és jól felépített hullámzása, vagy a Skinned By The Wind rövidsége ellenére is hatalmas ereje mind azt mutatja, hogy itt már egészen más fokozatba kapcsol a zenekar. És nem volt még vége. A Frozen Heart nyomasztó, mázsás riffjei, valamint a Killin' Time Until It's Time To Kill ökölrázós brutalitása tovább emelik a színvonalat.

A csapat felállása a következő: Chad Green énekes, Samantha Mobley basszusgitáros, Matt Dennard dobos, valamint Michael Munday és Chris Bonner gitárosok. Egy interjúban elmondták, hogy a No Place Of Warmth tudatosan nyers, személyes, emberi és brutális album lett.

Végeredményben főleg az album második felének köszönhetően változott meg a véleményem. Amikor a dalok elkezdtek igazán szaggatni, ütni és vágni, az egész lemez hirtelen új lendületet kapott. Ezzel együtt azok a bizonyos jegyzetek is elkezdtek gyűlni, mintha az album saját súlyából merítene új energiát.

„A No Place Of Warmth sűrű, tapintható közeg: minden hang egy apró, jeges mozdulat, amely a test és a lélek határán próbál rendet teremteni.”

Dyecrest– Defying Gravity

„A lemez pontos, fegyelmezett és tiszta, mint egy jól megoldott feladat, amelyben minden hang a helyére billen.”

Zeneileg a Defying Gravity rendben van: megvan benne a lendület, a hajlam a jó dallamokra, a zeneiség és a komponálás is stabil. Igaz azonban, hogy nem mindig sikerül igazán fogós refrénekkel előrukkolni, és ez időnként megtöri a lendületet. A lemez megszólalása jó, a dobhangzás viszont nagyon mai, és nem feltétlenül a jó értelemben. Inkább steril, mint súlyos.

Nem keveredtek össze a bekezdések, most direkt a végszóval kezdtem, csak hogy ne áruljak zsákbamacskát, és egy kicsit eltérjek a megszokottól.

A melodikus metalt heavy és power metal elemekkel ötvöző finn zenekar zenéje egyszerre harapós, nagy ívű és dinamikus. A 2003-as megalakulás óta a mostanival együtt öt lemezük jelent meg. A tagság a következő: Heidi Aaltonen énekesnő, Niko Takala dobos, Jukka Matilainen basszusgitáros, valamint a három gitáros, Henri Arola, Matti Pasanen és Pirkka Ohlis, aki a billentyűs hangszerekért is felel. A zenekar tagjai egybehangzóan állítják, hogy a Defying Gravity albumukkal sikerült elfoglalniuk a helyüket a fémzenei palettán.

Igazából szeretem az ilyen jellegű zenét játszó bandákat, a női énekes frontot pedig különösen. Akkor is, ha van még hova fejlődniük, ahogy a Dyecrest esetében is érzem, mert jelenleg inkább az erős középmezőnyt gyarapítják.

Miben nyilvánul ez meg?

Abban, hogy vannak itt egészen jó szerzemények. A több mint nyolcperces The Weight Of The Trigger különböző hangulati elemeket mozgat, amelyek jól illeszkednek egymáshoz. Az Enceladus a zenei szimbiózis megtestesítőjeként működik, míg a power metalosabb Fire Walk With Me csak tovább erősíti ezt az érzést. Persze, ahogy egy ilyen csapattól elvárható, akadnak érzelmesebb pillanatok is, ezt a szerepet pedig a Safe And Sound tölti be.

Viszont az is igaz, hogy valahol nem sikerült igazán emlékezetes dallamokat a hallójáratokba fecskendezni. Erre jó példa az amúgy nagy ívű és dögös Unravel Me, vagy a lüktető, de kissé egysíkú Forsaken.

Hogy van-e macska a zsákban, azt mindenki eldöntheti maga. A meghallgatás után úgyis kiderül.