Harminc év telt el a Swansong megjelenése óta, és számomra ez az album mindig egy üres hely volt a Carcass életművében. Nem kötődtem hozzá, nem is hallottam, mert nálam a zenekar története a Heartwork után egyszerűen lezárult. Most, hogy végre meghallgattam, őszintén meglepett az irányváltás, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Tulajdonképpen nem rossz ez a lemez. Egy heavy rockba ágyazott death ’n’ roll anyag, amelynek minden hangja éles kanyar a korábbi Carcass világához képest, és ezt a fülem nehezen szokta meg. A dalok rendben vannak, az album egységes, de ez az egységesség néha veszélyesen közel kerül az egysíkúsághoz.

Mégis van benne valami őszinte: egy zenekar utolsó mozdulata, amely nem akar többnek látszani annál, ami. Talán éppen ezért érdemes most, harminc év után újra elővenni.

1996-ban az európai fémzenei légkör egyszerre volt stabil, sokszínű és makacsul ellenálló a globális trendekkel szemben. Ebben az időszakban a Carcass már egy szétesőben lévő zenekar volt. Az album megjelenésekor gyakorlatilag nem is létezett, a tagok külön utakon jártak, és a zenekar története egy időre lezárult.

Az igazság az, hogy nem bírtam elvonatkoztatni attól, hogy ez mégiscsak egy Carcass-lemez. Az istennek sem ment a barátkozás vele. Pedig nem rosszak ezek a dalok. A nyitó Keep On Rotting In The Free World rögtön irányt mutat: erőteljes, rockos és dinamikus, tulajdonképpen jó kezdés. A Tomorrow Belongs To Nobody súlya és lüktetése megmutatja, hogy akármilyen törékeny is a remény, mégis ragaszkodunk hozzá. A Cross My Heart vérbő és sodró, a Child's Play groove-központú és egyszerűbb szerkezetű, mégis jól működik a dallamvilága. A Room 101 pedig pontosan úgy nyomaszt, mint a félelem, amely ott ül mellettünk.

A lemez két legjobb dala számomra talán a Polarized, amely a szembenállás és a megosztottság zenei lenyomata, valamint a markáns ívű albumzáró Go To Hell.

Tulajdonképpen adja magát a kérdés: ha ennyi minden tetszett a lemezről, akkor mit nyavajgok?

Egyszerűen nem ezt vártam. Valahogy idegen az egész. Nem bírtam befogadni. Nem az eszemmel volt baj, hanem a belsőm lökte ki magából a Swansong dalait.

A kritikusi fogadtatás is megosztott volt. Elismeréssel szóltak róla, ugyanakkor egyszerre tartották merész és vitatott irányváltásnak.

A rajongók ugyanígy kettészakadtak. Az egyik oldal szerint fogós, technikás és szórakoztató album lett, a másik szerint túl puha, túl rockos, és nem méltó a korábbi brutalitáshoz.

Kereskedelmileg a Swansong nem bukott meg, de inkább vált kultikus lemezzé, mint valódi sikertörténetté.

Az album hangzása jó, tisztán és arányosan szól minden hangszer. Jeff Walker énekes és basszusgitáros rockosabban énekel, kevésbé szélsőséges, basszusjátéka pedig masszív alapot biztosít. Bill Steer gitáros groove-osabb és egyszerűbb riffekkel dolgozik, míg a másik gitáros, Carlo Regadas inkább hangulati szólóival emelkedik ki. Ken Owen groove-orientáltabban, lecsupaszítottabban és egyszerűbben dobol, mint korábban.

A mai koncerteken leginkább a Tomorrow Belongs To Nobody hangzik el az albumról. A YouTube statisztikái alapján viszont a Black Star a lemez legismertebb dala, amelyet eddig több mint egymillióan hallgattak meg.

Mára az album jelentősége is megváltozott. Nem félresikerült váltásként hat, hanem egy korszak bátor és különös fejezeteként, amely nélkül a Carcass története sem lenne teljes.

Tudom, hogy a Swansong jó lemez, mert hallom benne a profizmust, a riffek pedig néha úgy elkapnak, mint egy váratlan kanyar a sötétben. Valahogy mégsem érzem teljesen az irányát. Elismerem, hogy a Carcass itt valami mást akart mondani, csak én még mindig ott állok a küszöbön, és nem tudom, be kellene-e lépnem ezen az ajtón.

„A Swansong pontos, fegyelmezett munka, amelyben a zenekar már nem a győzelemért játszik, hanem azért, hogy tisztességgel befejezze, amit elkezdett”