Amikor felbukkan egy-egy általam eddig nem ismert zenekar, mint például jelen írás tárgyát képező svéd Crashdïet, akkor jövök rá, mennyire érdemes ezt csinálni. Akárhányszor kinyitom a keményebb zenék világát rejtő szekrény ajtaját, mindig kipottyan belőle egy jó zenét játszó banda. Igazából a 2000-ben alakult stockholmi csapatot akár ismerhettem is volna, hiszen a mostani Art of Chaos már a hetedik lemezük.

A zenekar útja azonban egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Több leállással és újraindulással, tragédiákkal és tagcserékkel tarkított pályafutás az övék. Az alapító Dave Lepard énekes 2002-ben szervezte újjá a zenekart, ekkor került a Crashdïetbe Martin Sweet gitáros is, aki Dave 2006-os halála óta életben tartja és továbbviszi a társulatot.

A Crashdïet egy sleaze metal túlélőmutáns: a nyolcvanas évekből örökölt glam és hard rock éleket mai hangzással, feszesebbre húzott formában tálalja. Gyakorlatilag utcai glam metal skandináv hidegfronttal nyakon öntve.

Az ezt megelőző időszak lemezeii jó fogadtatásban részesültek, így a zenekar láthatóan jó ösvényen halad. Egy interjúban el is mondták, hogy az Art of Chaos albumon tudatosan nyúltak vissza a banda nyersebb gyökereihez, miközben a stabilizálódó felállással egy új korszakot is nyitottak.

Ezt támasztja alá a fogós és energikus Satisfaction, de még inkább a Can of Worms. Laza, dallamos, csípőből eltolt és energikus szerzemények, amelyek az album legjobbjai közé tartoznak. Ugyanez elmondható a feelinges és provokatív Quitter, valamint a hullámzó, mégis dögös Edge of a Knife dalokról is.

A Crashdïet szerzeményei a káosz, az önpusztítás és a dacos túlélés történeteit mesélik el. A mélyebb és kevésbé felszabadult A Silent Place azonban megtöri ezt a vonalat. Az önként vállalt visszavonulásról szóló dal hullámzó atmoszférájával azt is megmutatja, hogy a zenekar ezen az oldalon is működőképes.

Persze nem minden szerzemény éri el a fent említettek színvonalát. A Sick Enough for Me és a Get Out például itt-ott mutat némi sablonosságot, de ez egyáltalán nem válik zavaróvá.

Annak ellenére, hogy ez egy lazább stílus, tehát nem elsősorban a technikai villogásról szól, a zenészi teljesítmény nagyon is rendben van. John Elliot énekes saját karakterrel bír, hangja egyszerre karcos és dallamos. Martin Sweet gitáros az album motorja, játéka fogós és könnyed. Chris Laney basszusgitáros olyan, mint az aszfalt: nem figyelsz rá külön, de nélküle nincs verseny. Michael Sweet dobos pedig végig érzi a műfaj lüktetését, pontosan annyit tesz bele, amennyit kell.

Az Art of Chaos számomra hatalmas meglepetés, mert pontosan az a fajta fémes, feelinges, laza és pozitív energiájú bulizós-fejrázós muzsika, amit a rockra fogékony embereknek bátran lehet ajánlani. Autóban, letekert ablaknál és fesztiválokon egyaránt működik.

Hadd lobogjon az a haj!

„Az Art of Chaos azt a tiszta örömöt adja vissza, amikor az ember érzi: a zene fel tud szabadítani.”