A Fémkapszula eheti szereplői három különböző irányból érkeznek, mégis van bennük valami közös. A The Order a klasszikus heavy metal erejére épít, az Upiór sötét és atmoszférikus világokat nyit meg, míg a Haste The Day érzelmekkel telített metalcore dalokkal dolgozik. Más hangzás, más megközelítés, de mindhárom zenekar a saját elképzelései szerint formálja a zenéjét, kompromisszumok nélkül.

The Order – Empires

A The Order egy svájci zenekar, amely 2004-ben alakult, az Empires pedig már a hetedik nagylemezük. A felállásban Gianni Pontillo énekes, Mauro Casciero dobos, Bruno Spring gitáros és Alain Schwaller basszusgitáros szerepel. Érdekesség, hogy Pontillo jelenleg a Nazareth frontembere is.

Stílusukat leginkább klasszikus heavy metalként lehet meghatározni, amely a nyolcvanas évek energiáját ötvözi modern hangzással.

A The Order utóbbi lemezei kifejezetten jól sikerültek, különösen a Supreme Hypocrisy. Szerencsére az Empires sem töri meg ezt a sorozatot. A lemez tematikusan egységes, tisztán, mégis kellő dögösséggel szólal meg. Különösen a dobhangzás ragadta meg a figyelmemet. Ha valaki emlékszik a Van Halen, különösen a Balance korszakának dobsoundjára, akkor könnyen megtalálhatja a rokonságot. És ha már Van Halen: helyenként a hatásuk is hallható. Az amúgy kifejezetten kellemes Wherever I Go akár az ő repertoárjukba is belefért volna. Nem véletlen, hogy Pontillo hangja többször is Sammy Hagar énekstílusát idézte fel bennem.

A lemez tele van lendületes, dallamos szerzeményekkel. Ilyen például a címadó Empires, vagy az arcodba mászó Fight for Your Rights. A masszív alapokon nyugvó Warriors jól mutatja meg, hogy az ember attól válik harcossá, hogy nem hajlandó feladni azt, ami igazán fontos számára.

Számomra az album legerősebb pillanatai a refrénre kifutó Thieves in the Night, valamint a feszesebb és szigorúbb The Last Call. Igaz, a zenekar néha belecsúszik némi sablonosságba is. A Living for the Nightlife például nem a legerősebb szerzemény a lemezen, de még így is bőven a hallgatható kategóriába tartozik.

Összességében az Empires azt bizonyítja, hogy a The Order hitelesen és modern megszólalással képes életre kelteni a nyolcvanas évek, elsősorban amerikai ihletésű heavy metalját. Olyannyira magukévá tették ezt a világot, hogy első hallásra akár egy régi tengerentúli zenekarnak is hihetnénk őket. Nem minden dal telitalálat, de összességében egy igényesen kidolgozott, élvezetes produkciót tett le az asztalra a zenekar az Empires lemezzel.

„Ha világ széthullik, a zene akkor is képe megtartja a gerincet”

Upiór – Forefather’s Eve

A blackened death metal sötét, rituális és atmoszférikus világában mozgó Upiór már a harmadik lemezénél jár. Mindezt úgy teszi, hogy a black metal hangulatát és sebességét ötvözi a death metal súlyával, miközben a progresszív zene technikás hangszeres megoldásai is fontos szerepet kapnak. Ehhez sajátos dallamvilág, helyenként női ének és tudatosan felépített atmoszféra társul. Ebből a sok összetevőből formálják meg dalaikat.

A progresszív él egyik jó példája a túlélési mechanizmusként is értelmezhető The Black Paintings. A Blessing of a Curse viszont szinte mindent felvonultat, ami az Upiór zenéjét jellemzi. Az album legerősebb pillanata számomra a lassabb, egyszerre romantikus és horrorisztikus hangulatú címadó Forefather’s Eve (Part l). A Spells of Necromancy és a Between Living and Dead a zenekar mércéjével mérve direktebb megközelítést képviselnek.

A csapat felállása a következő: Chris Bone énekes, Tomasz Jaskuła gitáros, Sebastian Stachowiak billentyűs, Ben B basszusgitáros és Kévin Paradis dobos.

A hosszabb dalok olykor nehezebben bontakoznak ki, máskor viszont váratlan fordulatokkal lepik meg a hallgatót. Ez nem háttérzene, és nem is a könnyen befogadható albumok közé tartozik. A zenekarban komoly zenészi kvalitások rejlenek, ugyanakkor a lemez befogadásához megfelelő hangulat is szükséges. Rajongójuk valószínűleg nem leszek, de az ilyen anyagok is hozzájárulnak ahhoz, hogy táguljon és színesedjen a zenei spektrumom.

„ A dalok sötétje megmutatja az utat, amely a halál és a megváltás között feszül”

Haste The Day – Dissenter

Az amerikai Haste The Day 2001-ben alakult az indianai Carmel városában. A Dissenter a zenekar hetedik nagylemeze. Az együttes pályafutása során több szünetet is tartott, de jelenleg ismét aktív.

Stílusuk melodikus metalcore, amelyben a hardcore-ból örökölt energia találkozik az érzelmi intenzitással. A zenekar feszesen, helyenként kifejezetten katartikus erővel építi fel dalait.

A Haste The Day jelenlegi felállását Stephen Keech énekes, Brennan Chaulk gitáros/énekes, Scott Whelan és Dave Krysl gitárosok, Mike Murphy basszusgitáros, valamint Giuseppe Antonio Capolupo dobos alkotják.

A Dissenter dalai nagyjából egy közös íven mozognak: metalcore alapok, dallamos refrének és erősen érzelmi töltetű megszólalás jellemzi őket. A Shadows például egy enyhén alternatív ízt is hordoz magában. Az album egyik legerősebb szerzeménye számomra a mélyebb hangvételű, érzelmekkel telített Grave, amely szinte a válladra teszi a kezét, és mindarra emlékeztet, amit az évek során elveszítettél.

A Burn nem csupán felégeti maga mögött a hidakat, hanem előtte még végig is vezet rajtuk. A Teeth szintén erős darab, hullámzó dalszerkezetével, amelyben az erő és az érzelem folyamatosan váltja egymást. Akadnak azonban pillanatok, amikor a refrének kissé erőltetettnek hatnak, ilyen például a Liminal.

A Dissenter nem feltétlenül egy kiugró vagy műfajformáló lemez, ugyanakkor egy kifejezetten erős metalcore album. Nem az újdonság erejével hat, viszont jól hallható, hogy a Haste The Day pontosan érti és érzi a műfaj működését. A lemez legnagyobb erőssége talán az a belső energia, amely végig ott lüktet a dalokban, és amelyből a hallgató is képes erőt meríteni.

„Ez a lemet annak a bizonyossága, hogy az ember a saját romjai között is képes újra felállni, ha elég hangosan üvölt a szívében a tisztaság”