A Heavenfall nevű olasz zenekar alapítása 2003 környékére datálódik és a most megjelent Thorn a második lemezük. Bizony az ember ilyenkor elgondolkodik, hogy hoppá! hogy is van ez, 23 év alatt két lemez? Ráadásul a debüt anyag is 2012-es volt. Nem csoda, hogy a csapat teljesen ismeretlen volt előttem. Azonban megvan a magyarázat, a zenekar tagjai élik a maguk polgári életét, ha pedig kedvük tartja, zenélnek. Gyakorlatilag a mostani album is a csillagok együtt állasának köszönhető.

A dalok megírásában és a felvételek elkészítésével sem kapkodnak a talján zenészek, hisz a Thorn dalainak egy része már évekkel korábban készen állt. Szándékosan nem rögzítették őket, mert érzelmileg sem álltak készen még rá. Hát nem egy szokványos zenekari menedzselés az biztos.

Egyébként pontosan a hosszú érlelési folyamat miatt, érezni a Heavenfall dalaiban a mélységet és az érettséget. A hangzás is tudatosabban lett sötétebb, súlyosabb, melodikusabb és kiforrottabb.

A banda zenei DNS-e valahogy úgy fogalmazható meg a legpontosabban: modern, érzelmileg mély, a klasszikus alapokat sötét, néhol progos megoldásokkal fűszerezve. Ha konkrét hatásokat kéne megemlítenem, akkor a Nevermore-t és az Iced Earth-t mondanám.

A lemezt kétszer hallgattam meg és minél jobban belemerültem annál több mindent mutatott meg. A nyitó Squall-Led azt, hogy kell egy metal lemezt indítani és, hogy a zenekar komolyan gondolja a dolgot. Az erő, dögösség és dallamok kéz a kézben járnak a Thorn-on és a Sudden Zenith-ben pontosan ez hallható. De, hogy lássunk a Heavenfall sokszínűségére is példát, arra ott van a Left a Part, mely emlékeztet rá, hogy vannak sebek, melyek sosem gyógyulnak be. A zenekar viszont jó kőművesmesterként építkezni is tud, mint a Lingering Under The Acid Rainben, a dal végére megmutatva, hogy hagy nyomott rajtunk az élet napról- napra. Illetve ugyanez az építkezés zajlik az album egyik legjobbjában, a Ora Pro Nemine-ben. Ami még nálam nagyon működik az a Midnightingale, szintén épül, és  izgalmasan hullámzik. Két szerzemény, ami nekem nem annyira jön be, a komorabb, No Candleligth és a Thorn leghosszabb progos ízekkel megspékel záródala, a Stratonium.

Az album hangzásileg rendben van, a zenészi teljesítmény szintúgy. A pálmát a két gitáros viszi el, Pave és Simo riffközpontú játéka miatt működik igazán a lemez. Dest dinamikusan használja a hangját, a ritmus szekciót alkotó Ste basszer és Marco dob, stabilan, feszesen és vastagon biztosítják az alapokat.

A zenekar fegyelmezett, erős alapokra épít, amelyekre nagyívű dallamok feszülnek rá. A dalok hangulata váltakozik, de a végső tónus mindenhol szigorú és komor. A Heavenfall ereje ebben a kettős szerkezetben áll: kemény alap + emelkedő dallamív, feszesen összezárva.

A Thorn nem csupán dalok gyűjteménye, hanem egy érzelmi utazás. Sebekről, veszteségekről, reményről és önismeretről mesél, miközben végig megőrzi azt a melankolikus szépséget, amely a Heavenfall zenéjének egyik legnagyobb erőssége. Olyan album, amely nem feltétlenül az első hallgatáskor tárja fel minden titkát, de minden visszatéréssel egyre többet mutat magából.

„A dalokban fegyelem van, amelyet csak a komor alapok törnek meg. A dallamok magasra emelnek, de mindig visszahullanak ugyanabba a sötét térbe.”