A Keops egy horvát zenekar, amely 1995-ben alakult Rijekában. A több mint harmincéves múlt ellenére a társaság még csak a negyedik albumánál tart. Ennek oka, hogy a zenekar pályafutása meglehetősen széttagolt, tagcserékkel és hosszabb inaktív időszakokkal tarkított. Az egyetlen megmaradt alapítótag, Bruno Macetić mozgatja a szálakat, az együttes gyakorlatilag köré szerveződik. Tavaly csatlakozott a bandához Vana Beara énekesnő, aki új lendületet és friss impulzusokat hozott a zenekar életébe.

Stílusuk a hard rockból kinőtt, modernizált heavy metal. Egy interjúban elmondták, hogy a Bitter Story of Humanity a modern élet kiüresedéséről szól, és a világ szétesett állapotát mutatja be komoly érzelmi súllyal.

Nem csoda, hogy a komorabb hangulat átlengi az egész lemezt, ugyanakkor a dalok megkomponálása, hangszerelése és nem utolsósorban előadása is magas színvonalon mozog. A lendületes nyitó Wall of Death kiváló refrénjével máris egy kijózanító pofonnal ér fel, ahogyan a Misery Memento is, bár annak nyitóriffje erősen emlékeztet az Iron Maiden 2 Minutes to Midnight témájára. A címadó dal szigorúságát a szinte csípőből előrántott, remek dallamok teszik izgalmassá. Megkockáztatom, hogy ez a lemez szíve és lelke. A The Rite ha akarod, ha nem, egyszerűen beszippant, a She Sells pedig a zenekar gyökereit villantja fel a hetvenes éveket idéző dallamvilágával. Az album talán legnyomasztóbb tétele a támadó és agresszív Sinner, amely kíméletlen szembenézés az emberi természet árnyoldalaival.

A zenekar teljesítményébe nehéz lenne belekötni. A már említett Vana Beara hangja karakteres, előadásmódja hiteles és magabiztos. Bruno Macetić és a másik gitáros, Branimir Habek stabil alapokon nyugvó játéka szállítja a groove-orientált riffeket, míg a ritmusszekció, Zoran Ernoić basszusgitáros és Adam Miller dobos személyében kellő mélységet, pontosságot és energikus húzást ad a daloknak.

A lemez hangzása erőtől duzzadó, modern hard rock és heavy metal, amely már az első másodperctől odacsap. A sötétebb tónus végig ott lüktet a háttérben, a dalok pedig természetesen állnak össze egységgé. Nincs erőlködés, csak kiváló dallamok, masszív groove-riffek és magabiztos építkezés. A végére ugyan valamelyest visszaül a lendület, de még így is bőven az „újraindítós, még egy kört megérdemel” kategória.

„Ez a zene befelé húz, rétegeket hánt le, és közben könyörtelenül pontos marad. A sötét tónus nem dísz, hanem szerkezet — a dalok úgy állnak, mint egy hideg, mégis tökéletesen megmunkált építmény.”