A Black Veil Brides ma egy középkategóriás, karakteres modern metalcsapat, amely mögött stabil és megbízható rajongói háttér áll. Ezt a megfogalmazást találtam a zenekarról, amikor adatgyűjtést végeztem róluk. A „lexikon” azt is kiemelte, hogy a banda gyakorlatilag a semmiből építette fel magát, pályafutásuk lényege pedig a folyamatos újraértelmezés és bizonyítási vágy.

Az amerikai zenekar számára a Vindicate már a hetedik nagylemez, és pontosan azt a fajta dögös, mégis dallamos metalcore-t hozzák rajta, ami mostanában nálam nagyon működik. A pontos zenei DNS meghatározásához ismét segítségül hívtam a „lexikont”: teátrális modern metalcore, narratív központú megközelítés, látványorientált hangulat, himnikus refrének és drámai atmoszféra.

Az előző két albumuk, a Vale és a The Phantom Tomorrow nem volt rossz, de igazán nagyot egyik sem szólt. A Vale inkább biztonsági játéknak érződött, a The Phantom Tomorrow pedig már egy fokkal erősebb volt, de még mindig hiányzott belőle az az átütő erő, amellyel igazán nagyot lehet ugrani. A Vindicate esetében ez már sokkal inkább jelen van.

Nekem egyértelműen tetszik a lemez: jó dalok sorakoznak rajta, pontosan olyanok, amelyek a modern metalcore esszenciáját hozzák. A címadó Vindicate lendülete, harapóssága és erős dallamai rögtön behúzzák a hallgatót, míg a Certainty színessége azt mutatja, hogy minden fontos összetevő megvan a zenekarban. A Bleeders érzelmes, mégis tökös és lüktető szerzemény, amely koncerten valószínűleg hatalmasat fog menni, az érzelmi felszabadulásról szóló Hallelujah pedig szinte hibátlanul talál célba.

Az Alive komoly metalos éllel rendelkezik, de még itt sincs vége a meglepetéseknek. A vendégszereplők is sokat hozzátesznek az albumhoz: a poposabb Cut dalban Lilith Czar működik közre, míg a Revenger esetében a Machine Head hatása szinte kézzel tapintható. Talán csak a Woe & Pain az a dal, ahol kissé fárasztó az  „óóó-zás”.

Egy interjúban arról beszéltek, hogy a lemez egy őszinte, személyes kitörés, amelyben Andy Biersack énekes a saját dühét és a megváltás iránti vágyát formálta dalokká. A Vindicate pedig valóban úgy hat, mint egy új korszak nyitánya.

Andy egyébként tényleg önmagát adja ezen az anyagon, ráadásul talán nyersebbnek érződik, mint korábban. Ehhez kiválóan társul a gitárosok, Jinxx és Jake Pitts célratörő játéka. A lemez dögösségének alapját pedig Christian „CC” Coma lendületes dobolása és Lonny Eagleton pulzáló basszusjátéka biztosítja.

A Vindicate tehát egy fegyelmezett, sötét és karakteres korszaknyitás, amelyben a Black Veil Brides végre újra saját ritmusára talál vissza.

Rajongói oldalról nézve pedig ez az a pont, ahol ismét érezni lehet: a Black Veil Brides nemcsak működik — él és üt.

„A Vindicate úgy tárja fel önmagát, mint egy lassan sötétedő tér, ahol minden hang egy újabb rétegnyi közelítés az igazsághoz, és a zenekar koncentráltant talál vissza saját lényegéhez.”