A napokban volt ötvenéves a Rainbow mesterműve, a Rising.

Mindenkinek vannak kedvenc zenészei, ebből én sem vagyok kivétel. Nekem Ronnie James Dio a nagybetűs metalénekes. Ő testesíti meg számomra mindazt, amit ez a műfaj nyújthat az embernek. Azt is be kell vallanom, hogy a Rainbowt miatta kedveltem meg. És szerintem a Risinget meghallgatva ezzel még jó páran így vannak.

Az előző Rainbow-album, a Ritchie Blackmore’s Rainbow ott ért véget, hogy Ritchie Blackmore teljesen új irányt akart. Ezért az Elfből érkezett három zenészt, Gary Driscollt, Craig Grubert és Mickey Lee Soule-t elküldte, és csak Ronnie James Diót tartotta meg. Ez a radikális váltás tette lehetővé, hogy a Rainbow egy keményebb, epikusabb, nagyobb léptékű zenekarrá formálódjon, amely készen állt a Rising megalkotására.

1976-ban a Rainbow már nem csupán egy tehetséges hard rock banda volt, hanem a műfaj új irányait kijelölő erő, amely a Risinggal egyszerre lépett ki a múlt árnyékából, és írta át a jelen szabálykönyvét.

A Rainbow második lemezének érdekessége, hogy nem túl hosszú, alig harmincnégy perc. Az A oldalon négy, a B oldalon pedig két dal található, igaz, az a kettő együtt közel tizenhét perc. Ennek egyszerű oka volt: Ritchie Blackmore eleve két ellentétes oldalt akart. Az A oldal rövidebb, feszesebb, hagyományosabb hard rock dalokból áll, míg a B oldal két nagyívű, epikus tételt tartalmaz. Ez a kettősség volt a koncepció lényege. Persze gyakorlati oldala is volt a dolognak, hiszen a bakelitlemezek időkorlátai miatt a két hosszabb szerzemény a B oldalra került.

Az A oldalon szereplő négy dal ráadásul meglepően változatos. A nyitó Tarot Woman viszi el a pálmát: a lebegős bevezető után egy tempós szerzemény bontakozik ki kiváló dallamokkal, miközben Ritchie szólója szinte beleolvad a dal testébe. Ez egy olyan hard rock tétel, amely azonnal elkapja az ember grabancát.

Az egyre jobban kiteljesedő refrénre építő Run with the Wolf, vagy a könnyedebb, hagyományosabb Starstruck szintén izgalmas szerzemények, utóbbi olyan, mint a korszak hard rockjának csibészes mosolya. A negyedik dal, a Do You Close Your Eyes már nyersebb, ösztönösebb szerzemény, amely számomra egy kicsit idegenebb az album világától.

Na és akkor jöjjön a két fantasy történet.

A Stargazer egy zsarnok felemelkedésének és bukásának monumentális története, egy olyan építmény, amely a hangoktól csak egyre nagyobbra nő. A dal egyszerre epikus, súlyos és hipnotikus. A Light in the Black pedig a szabadságukat kereső rabszolgák története, egy gyors, intenzív, már-már progresszív hangszeres orgia, amely őrült rohanásként sodorja magával a hallgatót.

Korábban szó esett arról, hogy a zenekarban drasztikus változások történtek, de a Rainbow végül nagyon jól jött ki ebből az egészből. A banda két motorja természetesen Ritchie Blackmore gitáros és Ronnie James Dio énekes volt. Minden dal az ő nevükhöz kötődik, és mindketten zseniális formában játszottak ezen a lemezen. Ritchie technikás, dallamos és intenzív játékot hoz, mégis minden hang a dalok drámai ívét szolgálja. Ronnie pedig teljes kontrollt gyakorol, itt alapozza meg későbbi legendás státuszát.

Viszont kiváló zenésztársakra is találtak. Tony Carey billentyűs teremti meg a fantasy atmoszférát, Jimmy Bain basszusgitáros pedig stabilan szolgálja ki a dalok dinamikáját. A legnagyobb húzás azonban egyértelműen Cozy Powell dobos érkezése volt, aki később korszakos ütőssé vált. Már ezen a lemezen is elképesztő erővel és érzékkel dobol.

A korabeli visszaemlékezésekből jól kirajzolódik, hogy az album ösztönös, ugyanakkor feszült légkörben született, mégis minden résztvevő életének egyik legintenzívebb alkotói időszakát jelentette.

A Rising jelentősége abban áll, hogy a Rainbow ezzel az albummal teremtette meg a hard rock epikusabb, fantasyalapú világát, amely később egész műfajokat indított el.

A kritikusok is így látták. A Rainbow a Risinggal óriási minőségi ugrást hajtott végre. Kiemelték Dio elementáris énekét és Blackmore inspirált gitárjátékát. Egyetlen komolyabb kifogásuk az album rövidsége volt, illetve az, hogy az A oldal szinte eltörpül a monumentális B oldal mellett.

A rajongók viszont már 1976-ban kultikus státuszba emelték a lemezt.

Kereskedelmi szempontból sem teljesített rosszul, bár valódi mainstream áttörés nem lett belőle.

A Rising azért áll ennyire szilárdan a műfaj történetében, mert a zenészek fegyelme és a lemez drámai íve hibátlan egységet alkot. Rajongóként pedig számomra Dio hangja adja meg ennek az egésznek a súlyát: olyan erőt hordoz, amely miatt ez az album ma is ugyanúgy betalál, mint az első pillanatban.

„A Rising fegyelmezett, tiszta munka: minden hangja a helyén van, minden gesztusa indokolt. Az ember hallgatja, és tudja, hogy ilyen pillanatokért érdemes élni.”