A napokban volt harmincéves az Amorphis korszakváltó albuma, az Elegy.

Emlékszem, 1996-ban az Elegy megjelenésekor nem volt mindenki felhőtlenül boldog. Az amúgy kiváló Tales from the Thousand Lakes után sokan nem ezt várták a finn bandától. Azt viszont már akkor is lehetett érezni, hogy valami különleges született, mert a finn folk, az északi atmoszféra és a metal lenyűgözően működött együtt.

A kilencvenes évek közepén az Amorphis a stílusváltás kellős közepén állt. Gyakorlatilag átmeneti pozícióban voltak: már nem death metal zenekarként működtek, de még nem váltak teljesen progresszív vagy folk metal bandává sem. Valahol a két világ határvidékén mozogtak. A death metal még ott lüktetett a dalaikban, ugyanakkor már erőteljesen beemelték a népi és progresszív elemeket is. Ezzel a zenekar szinte légüres térbe került, mert akkoriban ezt a fajta zenét gyakorlatilag senki sem játszotta.

Pontosan ezt erősítette meg egy interjúban a zenekar gitárosa, Esa Holopainen is, amikor arról beszélt, hogy a zenekar tudatosan szakított a death metalos hagyományaival, és az Elegy célja az volt, hogy a finn zenei világot és a progresszivitást természetes módon olvassza össze. Ebben óriási szerepe volt a három újonnan érkező zenésznek is: Pasi Koskinen énekesnek, Kim Rantala billentyűsnek és Pekka Kasari dobosnak, akik friss energiákat hoztak az új korszakba.

A mostani énem egyszerűen odavan az Elegyért. Már a baljós hangulatú, keleti dallamokkal átszőtt Better Unborn megadja az alapot, amit a hideg északi szélként fújó Against Widows csak tovább mélyít. A finn melankólia esszenciáját hordozó The Orphan, vagy az egyszerre folkos, katartikus és death metalos On Rich and Poor az album legerősebb pillanatai közé tartoznak.

Nem akarom végigvenni az összes dalt. Aki hallotta, pontosan tudja, miről beszélek. Aki pedig még nem ismeri, és kíváncsi egy valóban stílusteremtő lemezre, bátran hallgasson bele. Meg fogja hallani, milyen az, amikor a szomorú szépség egy többrétegű, gondosan felépített dallamban találkozik, mint a My Kantele esetében.

A kritikák már akkor úgy beszéltek az Elegyről, mint az Amorphis nagy stílusváltó mesterművéről. Vitát leginkább a tiszta ének, valamint a folkos és progresszív elemek erőteljes jelenléte váltott ki, de végül minden a helyére került. Manapság sokan már a zenekar legnagyobb hatású albumának tartják.

A zenei teljesítmény végig kiemelkedő. Esa Holopainen játéka epikus, ugyanakkor még hordozza magában a death metal súlyát is, dallamvezetése pedig egyszerre progresszív és folkos. Pasi Koskinen tiszta énekével teljesen új dimenziót nyitott, és végleg egy összetettebb irányba tolta a zenekart. Olli-Pekka Laine basszusjátéka vastag és lüktető, míg Tomi Koivusaari hörgései továbbra is súlyt adnak a daloknak, gitárjátéka pedig remekül keretezi Esa dallamait. Pekka Kasari letisztultabb, rockosabb dobjátéka kiváló hangzással párosul, Kim Rantala pedig lebegő hangszőnyegeivel gyakorlatilag a lemez lelkévé válik.

Az Elegy nemcsak az Amorphis pályáját fordította új irányba, hanem a metal színteret is megtanította arra, hogy a folklór, a melankólia és a modern metal egyetlen lélegző egésszé olvasztható.

Ez a lemez számomra mindig több volt egyszerű albumnál. Olyan, mint amikor az ember először érzi meg, hogy a világ nem csak zajból áll, hanem súlya is van. Fiatalon csak azt hallottam, hogy ez más, mélyebb és sötétebb, mint bármi, amit addig ismertem. Most, harminc fölött már azt is értem, miért. Ahogy telik az idő, egyre inkább érzem, hogy ezek a dalok nem csupán megszólalnak, hanem beszélnek hozzám: arról, amit elvesztettem, amit megtartottam, és arról is, amit már csak magamban hordozok tovább.

„Ez a lemez olyan, mint egy lassú, szomorú fény, ami végigkísér a napodon, és közben észrevétlenül beléd költözik.”