Most írhatnám, hogy az új Atreyu-lemez a zenekar legérettebb, legnyersebb munkája, és alapozhatnám ezt arra, hogy kívülről fújom a közel három évtizedes pályafutásukat. Csakhogy ez nem lenne igaz. Én most találkoztam velük először. Így viszont teljes nyugalommal mondhatom: ez egy baromi jó lemez. De haladjunk csak szépen sorjában.

Először is a szolgálati közlemények. Az Atreyu egy kaliforniai zenekar, amely 1998-ban alakult. Stílusukat tekintve metalcore-alapú zenét játszanak erősen popérzékeny, rádióbarát refrénekkel. Egyszerre dühös, zúzós és dallamos csapat, amely folyamatosan a mainstream és a metal határán egyensúlyoz.

Kicsit utánanéztem az előző időszak lemezeinek is, és a szaksajtó szerint az elmúlt évek anyagai meglehetősen ingadozó színvonalat hoztak: volt köztük túlságosan csiszolt, gyengébbre sikerült album is, de úgy tűnik, a zenekar mostanra újra megtalálta a saját hangját.

Az Atreyu tagjai szerint a The End Is Not The End azért lett ilyen erős, mert végig gondoltak, mi működik igazán a zenekarban, és ezt próbálták a lehető legtisztábban megmutatni.

Mivel az elején már elszóltam magam, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ezen a lemezen gyakorlatilag csak jó vagy még jobb dalok vannak.

Az Atreyu-ra jellemző a harapós tempók, erősen melódikus refrénnel, amely hol popos, hol nagyívű, hol csak makacsul tapadós, már a címadó, The End Is Not The End dalban tetten érhető. Az All For You jó példa arra, amikor a zenekar közelít a poposabb megoldások felé, mégis megmarad erős metaldalnak.

A lemez egyik legerősebb pillanata szerintem a Glass Eater: súlyos, arcba vágó tétel, amelynek refrénje váratlanul oldja a feszültséget, majd a dal a végére újra teljes erővel robban be. A nagyívű dallamosságra pedig ott az In The Dark, amely jól mutatja, milyen természetesen mozog a zenekar a keményebb és érzelmesebb részek között.

A záró Break The Cycle pedig gyakorlatilag összefoglalja az egész album lényegét: düh és dallam dolgozik benne egymásnak feszülve, mégis tökéletes egyensúlyban.

Meg kell említeni még a Max Cavalera (ex Sepultura, Soulfly) közreműködésével előadott, erősen Sepultura hatású Children of Light-ot is mint érdekességet.

A zenészi teljesítmény végig stabil és magabiztos. Brandon Saller telt, jellegzetes hangja vezeti a lemezt, Dan Jacobs és Travis Miguel groove-os, feszes riffjei adják a gerincét, Marc McKnight screamjei pedig valódi harapást visznek a zenébe. Kyle Rosa dobolása végig energikus és pontos, folyamatos mozgásban tartja az albumot.

A szaksajtó egy része szerint a The End Is Not The End legnagyobb hibája, hogy nem akar megújulni, és néhány dala kevésbé emlékezetes. Engem ez egyáltalán nem zavar.

Az album hangzása kiváló, a dalok pedig tudatosan és okosan épülnek fel: mindig hozzátesznek valami pluszt, amivel tovább emelik a feszültséget. A popos dallamokat úgy illesztik a súlyos részek közé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga — és ezt szinte hibátlanul csinálják.

A lemez színes, néha egyik vagy másik irányba billen, de éppen ettől marad élő és izgalmas. Az Atreyu 2026-ban egy olyan gépezet, ahol a dallam és a düh pontosan kimért arányban dolgozik együtt.

„Van ebben az anyagban valami méltóságos rend: a zenekar tudja, mit akar mondani, és kimondja — tisztán, erővel, megalkuvás nélkül.”