Nem mennék bele túlzottan a csajmetalos Nervosa előéletébe. 2010-ben alakultak Brazíliában, és a Slave Machine a hatodik lemezük.

Mára azonban csak Prika Amaral maradt az alapító gárdából, a felállás pedig annyira átalakult, hogy a zenekar többi tagja már Európából érkezett. Manapság ez zenei szempontból szinte teljesen lényegtelen, hiszen ma már alig számít, ki melyik országból jön.

A Nervosa stílusa a brazil thrash ösztönös lendületét ötvözi a modern death metal precizitásával — zenéjük egyszerre harap és üt. Mindez ráadásul ridegebb, technikásabb és könyörtelenebb formában jelenik meg.

Az előző Jailbreak album fogadtatása meglehetősen pozitív volt, sokan egy meggyőző visszatérésként tekintenek rá, amely megágyazott a mostani Slave Machine lemeznek.

Az új anyagról a zenekar úgy nyilatkozott, hogy egyfajta korszaknyitásként tekintenek rá, ahol a nemzetközi felállás kreatív dinamikája végre összeért. A hangzás érettebb, technikásabb és élőbb lett.

Nézzük, hogyan valósul ez meg a gyakorlatban.

Erősen indul a lemez a több rétegű, intenzív, melodikus, mégis vészjósló refrénű Impending Doom és a címadó Slave Machine párosával, ahol a fokozódó tempó agresszív feszültséggel kéz a kézben halad.

A következő dalok kissé visszafogottabbak. A Ghost Notes dinamikus és komor hangulatú, a Beast of Burden pedig sodró, súlyos és egyenes vonalú.

Az album egyik csúcspontja a You Are Not Hero — és szerencsére nem az egyetlen. Iszonyú erő van benne, tele energiával és sötét atmoszférával. A Hate szintén magas energiaszinten pörög, és egyértelműen érezhető benne a Testament és a Slayer hatása.

A tömény és feszes The New Empire egy hajszálnyival visszafogottabb, a 30 Seconds pedig dallamosabb irányt képvisel. Innen viszont újra emelkedik a szint: a Crawling for Your Pride az album egyik legerősebb tétele, feszültséggel teli intenzitás, míg a Learn or Repeat groove-jai megállíthatatlanul húznak előre.

A The Call tágabb szerkezetű, zaklatott, fokozatosan építkező darab, a záró Speak in Fire pedig súlyos riffek zuhatagával tesz pontot a lemez végére.

Az album brutálisan szól, a zenészek pedig kifejezetten erős teljesítményt nyújtanak. Prika Amaral énekes-gitáros stabilan hozza a formáját, sőt talán most még kontrolláltabb is. Helena Kotina oldalán feszesen, pengeélesen és szigorúan gitároznak, ráadásul Helena európai stílusa egy újfajta ízt is hozzáad a zenéhez.

A basszus kérdése érdekes: a zenekarnak a turnékon két basszusgitárosa is van, Emmelie Herwegh és Hel Pyre, azonban a Slave Machine basszussávjait végül Helena Kotina játszotta fel, mivel a két hivatalos basszusgitáros nem tudott részt venni a stúdiómunkában.

Nem esett még szó Michaela Naydenova dobosról sem, aki agresszív és modern dobolásával masszívan tartja össze az egészet.

A Slave Machine egyszerre a Nervosa legfegyelmezettebb és technikailag legösszetettebb anyaga, ugyanakkor egy olyan lemez is, amely végig szaggat, mintha a zenekar most kapcsolt volna végleg támadó üzemmódba. A hangzás hideg, precíz és könyörtelen, mégis van benne egy nyers energia, amitől az egész album élőbbnek, erősebbnek és veszélyesebbnek hat, mint bármi, amit eddig készítettek.

„A Slave Machine úgy sodor magával, mint egy belső ítélet: az ember érzi, hogy valami végérvényesen eldőlt benne, mire az utolsó hang elhallgat”