A norvég Green Carnation zenekart eddig nem ismertem, így a mostani lemezükkel kapcsolódom be a munkásságukba, amely immár hét albumot számlál, köztük ezt az újat, ami egy háromrészes koncepció második fejezete.

2025-ben indították el a Dark Poem trilógiát, amely nem egy lineáris történet, hanem egy előre megírt, érzelmileg sötét és mély koncepció. Három különálló, mégis hangulatában szorosan összetartozó albumról van szó, amelyek ugyanannak a melankolikus világképnek három eltérő arcát mutatják meg.

A zenekar 1990-ben alakult, pályafutásuk során többször is feloszlottak, majd 2014 óta működnek folyamatosan. A Green Carnation több stílusváltáson ment keresztül, az utóbbi korszakuk viszont egy melankolikus, sötét hangulatú zenei világ, amely a doom, a gothic és a progresszív metal határait finoman elmosva építkezik, érzelmileg mély rétegekkel.

A trilógiáról a zenekar elmondta, hogy az első rész kifelé tekintő és energikus, a második – ez a mostani – személyesebb hangvételű, míg a harmadik egy összegző lezárás lesz, amely a személyes traumák feldolgozására fókuszál.

A több mint kilencperces Sanguis nyitja ezt a különleges utazást, egy erőteljes, elszállós dallamokkal teli tétel formájában. Összetett rétegeit a Hammond orgona hangjai tovább gazdagítják, a dal vége pedig még sötétebb tónust kap. A Loneliness Untold, Loneliness Unfold egy visszafogottabb, szinte minimalista hangszerelésű szerzemény, de ebben a szépségben is ott húzódik egy adag nyomasztó hangulat.

A Sweet to the Point of Bitter már tökéletesen megmutatja, mire képes a zenekar. A finom dallamok és a keményebb alapok folyamatos feszültségben állnak egymással, a refrén pedig kifejezetten erős. Az I Am Time egy szárnyaló darab, amelynél nincs más dolgod, mint hagyni, hogy vigyen magával. Itt is jelen van a csapatra jellemző kettősség: lágy melódiák és a progresszív metal súlya. A komplex rétegek folyamatosan fenntartják a feszültséget, szinte olyan, mintha maga az idő szólna hozzád.

A The Fire in Ice ezzel szemben egy igazi fogd meg, ereszd meg szerzemény. A lebegős részeket kemény gitárok és súlyos váltások törik meg, mindezt átgondolt, progos felépítéssel. Olyan jelzők jutnak róla eszembe, mint sodró, összetett, dinamikus, rideg, mégis szenvedélyes. Jó? Az. A Lunar Tale egy álomszerű lebegés, ahol a lassú tempó és a finom dallamok kozmikus atmoszférát teremtenek.

A lemez hangszerelése és megszólalása kiemelkedő, a zenészi teljesítmény pedig magas szintű. Kjetil Nordhus énekes a zenekar egyik legnagyobb erőssége, tiszta éneke érzelmileg pontos, és minden stílusban hiteles. A két gitáros, Terje Vik Schei és Bjørn Harstad nem villogtat, inkább lassan építkező, súlyos riffekkel dolgoznak. Stein Roger Sordal basszusgitáros kulcsszerepet tölt be, hiszen ő a fő dalszerző is. Endre Kirkesola billentyűjátéka adja a ködös, melankolikus légkört, míg Jonathan A. Perez dobos nem zsúfolja tele a dalokat, hanem stabilan, feszesen tartja a tempót.

Még csak április van, de már most legalább egy tucat prémium minőségű lemezt hallottam, és a Green Carnation – A Dark Poem Part II: Sanguis gondolkodás nélkül ebbe a kategóriába tartozik. Érzelmileg súlyos, zeneileg kifogástalan munka. A hangszerelés tudatosan visszafogott, a dinamikai ívek precízen felépítettek, és minden dalban érezhető az a kompozíciós fegyelem, amely a zenekar korábbi korszakaiból táplálkozik.

A Sanguis azt bizonyítja, hogy a zenekar képes egyszerre megújulni és hű maradni saját, sötét atmoszférájú zenei identitásához, miközben olyan érzelmi mélységeket tár fel, amelyek még a progresszív metal világában is ritkák.

„Ez az album olyan, mint egy lassan kavargó, szomorú álom, amelyben a szépség és a veszteség ugyanazzal a mozdulattal ér el”