A mai Fémkapszula a véletlen műve: teljesen random válogattam össze a zenekarok lemezeit, és őszintén szólva egyiket sem ismertem korábban. Szerencsém volt, mert mindhárom teljesen eltérő világot képvisel, mégis mind hordoz valami értéket.

A Monosphere a modern metal nyers energiáját hozza, a Reeking Aura a death metal brutalitását tolja az arcodba, az Anthea pedig egy többrétegű, szimfonikus power metal eleggyel keresi az utat a hallgatóhoz. Különböznek, mégis van bennük közös: mindhárom zenekar muzsikájában ott lapul egy csavar, egy váratlan fordulat, amivel képesek kizökkenteni a  megszokásból, és felhívni magukra a figyelmet.

Monosphere – Amnesia

A Monosphere 2014-ben alakult Németországban, az Amnesia pedig a harmadik lemezük.

A zenekar stílusa a post metal atmoszférát progresszív, metalcore-os törésekkel és djent precizitással gyúrja össze. Zenéjük egyszerre modern, érzelmileg intenzív, kísérletező, sötét feszültséggel és technikai fegyelemmel átitatott.

A lemez érdekessége, hogy minden kiadói ajánlatot visszautasítottak, és saját maguk adták ki az anyagot, hogy megőrizzék a teljes művészi kontrollt.

A felállás a következő: Kevin ének, Rodney dob, Marlon basszusgitár, Lukas gitár.

Nézzük meg pár dalon keresztül, milyen is a Monosphere világa.

A Collapse számomra inkább deathcore, ipari hatásokkal. Alapvetően baljós hangulatú, de van benne egy elszállós, tiszta énekes rész, ami kicsit oldja az amúgy komor atmoszférát. A Nadir a lemez egyik legerősebb dala: fájdalmas felvezetés után őrült darálás indul, majd szépen visszakanyarodik a kiindulóponthoz. Az Idomorph esetében nincs klasszikus durvulás, inkább nyomasztó, lélekfacsaró hangulat uralja. A Dissolve egy közel tízperces tétel, enyhén progresszív felütéssel, ipari ütemekkel és remek gitártémákkal. A dal második fele atmoszferikus lebegéssel telik meg.

Nem ismertem korábban sem a zenekart, sem azt a közeget, amelyben mozognak, mégis az egész lemez – és külön-külön a dalok is – megtaláltak. A zenekar nem trendeket követ, hanem saját, friss és egyedi hangzásvilágot épít. Egy dinamikus, súlyos utazást kapunk, ahol a legkeményebb pillanatok a feszültség mélyéről törnek elő. Bátran ajánlom azoknak, akik szeretnek új zenei tereket felfedezni, de a műfaj rajongói is otthon fogják érezni magukat benne.

„Ez a lemez úgy tárja fel a belső sötétség rétegeit, mintha a felejtés maga próbálná megértetni velünk, hogy a rend és a káosz ugyanabból születik.”

Reeking Aura – On the Promise of the Moon

A Reeking Aura egy fiatal death metal formáció az Egyesült Államokból, New York környékéről. 2019-ben alakultak, az On the Promise of the Moon pedig a második lemezük.

A zenekar tagjai: Will Smith énekes, Terek Grannum és Rick Habeeb gitárosok, Hudson Barth dobos és TJ Coon basszusgitáros.

Amikor a zenekar stílusát próbáltam összerakni, ezt találtam róluk: a banda földszagú, rothadó atmoszféráját saját agricultural death metal identitásából meríti, amely a Long Island-i családi földek és a mezőgazdasági múlt képeit építi bele a dalaik világába. Ehhez én semmit nem tudok hozzátenni. Az viszont biztos, hogy a lemez egy öblös, súlyos, mélyről feltörő hörgéssel, itt-ott malacvisítással kísért anyag. Nálam ez egyszerűen extrém death metal, brutálisan jó dobsounddal. Azt viszont még én is észrevettem, hogy a dalok szerkezete tudatosan a stílushoz van igazítva.

Egy-két dalt azért kiemelnék, hogy legyen fogalmunk, miről is van szó. A Forlorn and Frozen Vapor tökéletesen hozza ezt az alulról bugyogó hangulatot, technikás death metal alapokon, néhol melodikus gitárdallamokkal. Egyszerűen bivalyerős. A Manure Little Maggot talán a legjobban mutatja meg, hogy a Reeking Aura több mint egy átlagos death metal banda: változatos, hömpölygő, nem ragad le egy sablonnál. A Cathedral Calculation pedig már a progresszív határokat súrolja, sötét, már-már szimfonikus betétekkel, de mindig visszatér a súlyos, gyilkos témákhoz.

 Aki szereti a mélyből felkúszó, technikás, blackened és melodikus elemekkel megtűzdelt death metalt, az könnyen ráérez erre az anyagra. A lemez szélesebb spektrumon mozog, mint az átlag hasonló stílusú zenekarok munkái. A Reeking Aura úgy gyúrja össze ezeket a földszagú brutalitásrétegeket, hogy közben végig megtartja a zenekarra jellemző nyirkos, rothadó légkört.

„A hangzás sűrű, szinte tapintható közeg, amelyben minden részlet a maga nyugtalanító helyére kerül.”

Anthea – Beyond the Dawn

A los angeles-i Anthea harmadik lemeze a Beyond the Dawn. A zenekar igazi stíluskeverő, hiszen a power metal, a szimfonikus, progresszív, valamint enyhén blackened thrash elemeket egy teátrális, már-már filmzenei hangzásvilágba gyúrja össze.

A felállás a következő:
Diego Valdez – ének, billentyű
Marcos Mejia és Juan Piña – gitár, utóbbi a scream vokálokért is felel
Peter Vasquez – dob
Gabby Hawk – basszusgitár

A háttérben egyértelműen Diego mozgatja a szálakat: ő volt a lemez producere, sőt a keverést és a maszterelést is ő végezte. Elmondása szerint a Beyond the Dawn érzelmileg mélyebb és drámaibb anyag lett.

A lemez legerősebb pillanatai közül érdemes kiemelni pár dalt.

A Phantom in the Masquerade egy lendületes power metal nyitány, amellyel azonnal belecsöppenünk az album teátrális világába. A Bygone Age (Chicxulub) erősen Nightwish-hatású, nagyzenekari hangzással dolgozik, miközben a blackened és a power metal elemeket is ügyesen keveri, egy komor, mégis grandiózus hangulatot teremtve. A Whispers of the Heart lassabb, érzelmesebb darab, amely jól illeszkedik a lemez ívébe. A Duality of Gaia lüktető, dallamos, filmzenei megoldásokkal operál, míg a Burning in the Third Degree erős szimfonikus jelenléttel és kifejezetten fogós dallamokkal emelkedik ki.

Nem titok, hogy szeretem a tradicionális heavy metalt a maga különböző válfajaival együtt, és ezen belül a power metalt is. Az Anthea Beyond the Dawn albuma azért működik jól, mert a különböző stílusok összeolvasztásával képes valami frissebbet nyújtani, miközben az eddigi legösszeszedettebb és legteátrálisabb arcát mutatja a zenekar. Tény, hogy vannak hullámzó pillanatai, de az elképzelés és a megvalósítás összességében kifejezetten meggyőző.

„A lemez úgy csúszik le, mint egy erős ital: először kicsit mar, aztán viszont megmagyarázhatatlanul jól esik.”