Úgy vagyok én a finn Korpiklaani zenekarral, hogy igazából azok a dalaik jönnek be leginkább, ahol finnül adják elő a mondanivalójukat, legyen szó természetről, kulturális örökségről vagy egy kiadós ivászattal egybekötött dáridóról. A 20 éves Tales Along This Road lemezen viszont vegyesen találunk angol és finn nyelvű dalokat. Kerestem a miértre a választ, és meg is találtam, de erről kicsit később.

2006 kifejezetten sokszínű év volt metal szempontból. Erős volt a progresszív vonal és a melodikus death metal, közben a metalcore és a modern metal is egyre jobban izmosodott. Ráadásul az év egyik nagy durranása az volt, hogy az amúgy szintén finn Lordi megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált.

A folk metal színtér is erősödött, és ebben az időszakban a Korpiklaani már egy feltörekvő, de jól látható név volt, komoly koncertjelenléttel és folyamatosan bővülő rajongótáborral.

A lemez egy táncos, szélvészgyors, hamisítatlan Korpiklaani dallal indul. A Happy Little Boozer – talán az angol nyelv miatt – hordoz némi kelta hangulatot is. Direkt, hatékony dal egy szerethető részeg figuráról, aki hősnek képzeli magát. A Vakirauta már finn nyelvű szerzemény, szintén tempós, viszont metalosabb éllel, még energikusabb, még szabadabb.

Nekem a Midsummer Night egy hajszálnyival gyengébb, lágyabb, mint az előzőek, egy nyári éjszaka mámorát meséli el. Viszont a Tuli Kokko a lemez egyik csúcspontja. A vastag gitárok miatt igazán dögös, a népi hangszerek remekül működnek, és az egész dal kap egy enyhén fenyegető hangulatot is.

Az instrumentális, táncolható Spring Dance egy árnyalattal halványabb a többinél, érdekes, közben nekem néha magyar népzenei motívumok is beugrottak. Az angol nyelvű Under the Sun viszont telitalálat. Energikus, dallamos és könnyed, miközben a középkorias hangulat ellenére a refrén kifejezetten modern és metalos.

Idő kérdése volt, mikor írnak magukról dalt, és ez itt meg is történik. A Korpiklaani című számban minden benne van, amiért szeretni lehet a bandát: folkos dallamok, mélyre hangolt gitárok és a zenekar teljes világképe. A Rise ismét egy finn nyelvű darab, zúzós, kissé keleties dallamokkal, igazi beindulós tétel.

A Kirki megint a legjobbak közé tartozik. Egy elszabadult, gyors dal, olyan, mint amikor a rénszarvasszán turbófokozatba kapcsol. A refrénnél lelassul, és hirtelen mindenki vodkával a kezében énekel, még a rénszarvasok is. A Hide Your Riches pedig méltó lezárás, egy dal a valódi értékekről, amelyben minden fontos elem benne van, ami az egész lemezt jellemzi.

Egy interjúban elmondták, hogy dalaik alapvetően természetközeli életmódjukból és a finn hagyományokból táplálkoznak, ezért ilyen földszagú a hangzás. A bulizós vonallal pedig a közvetlenséget akarták átadni.

A Tales Along This Road összességében jó kritikákat kapott. A szakma szerint erősebb és kiforrottabb lett, mint a korábbi anyagok. A folk hangszerek nagyobb hangsúlyt kaptak, miközben megmaradt a metalos részek intenzitása. Persze akadtak negatív vélemények is: egyesek szerint túl biztonsági játék, sok a mulatós elem, és a vokál sem mindig elég erős.

A rajongók viszont szeretik, mert bár nem váltja meg a világot, egyszerűen baromi jó hallgatni.

És akkor vissza az elején említett nyelvi kérdéshez. Ennél a lemeznél a Korpiklaani még kereste az irányt, hogy milyen nyelven szólaljanak meg. Az angol szövegeket Jonne Järvelä írta, míg a finn dalok szövegei Virha Holtiton, egy finn folkzenész nevéhez köthetők, a Midsummer Night-ot pedig Jarkko Aaltonen jegyzi.

Ezt is megbeszéltük. Mi van még? Ja, a zenészi teljesítmény.

Jonne Järvelä énekes a zenekar fő dalszerzője és hangulatfelelőse, hangja nyers, rekedtes és ösztönös. Cane gitárja stabilan, vastagon tartja a metal alapokat. Jarkko Aaltonen basszusa masszív és jól hallható, Matti Johansson dobos pedig lendületesen és pontosan viszi a tempót. Juha Kauppinen és Hittavainen felelnek a folkos, játékos dallamokért.

A lemezről a koncerteken a Happy Little Boozer és a Tuli Kokko a mai napig előkerül.

A Tales Along This Road azért működik ennyire jól, mert a zenekar feszesen, magabiztosan rakja össze a folk és metal elemeket. Már az első témáknál érezni, ahogy beszippant a Korpiklaani-féle életérzés, ami végigvisz az egész lemezen.

„Ez az a lemez, amit ha csak háttérnek indítok el, végül mindig azon kapom magam, hogy vigyorogva dúdolom, és teljes hangerőn élem meg az egészet.”