Az Escape My Shadows zenekarral a véletlen hozott össze, ugyanis a tévében láttam őket egy zenei műsorban. Az X generációhoz tartozom, ergo még nézek tévét. Tetszett, amit csináltak, megnéztem pár dalukat, aztán eltettem őket a fiókba, látható helyre, hogy ha jön friss anyag, majd jobban beleásom magam a munkásságukba. És itt is az új lemez, amit már érdemben ki lehet elemezni.

Elöljáróban annyit: X generáció ide vagy oda, nekem bizony bejönnek ezek a modern metal zenekarok, a hazai bandákra pedig igyekszem külön figyelmet fordítani. Nem mindig és nem minden az ízlésem szerint való, amit csinálnak, de félretettem az előítéleteket, és próbálok kizárólag az adott zenére koncentrálni.

Na szóval, Escape My Shadows, Fázisok.

A Fázisok a zenekar második albuma. Ha meg kellene fogalmazni a zenekar zenei DNS-ét, akkor valahogy így hangzana: egy modern metal hibrid, amelyben jelen van a metal, a rock és az elektronika, mindez popos érzelmi töltettel árnyalva. A zenekar identitását a személyes témák, a vívódások, valamint a dalcentrikus megközelítés és az egészséges kísérletezés határozza meg.

Nézzük, hogyan működik ez a gyakorlatban.

A Mielőtt felemel remek példája ennek a hibrid szerkezetnek: hullámzó, van benne lendület, modern dallamokkal építkezik. Egy fokkal még jobban tetszik, és véleményem szerint az album legerősebb dalai közé tartozik a Szétszórva, a Tiszta lappal és a Mióta. A Szétszórvában ott az energia, a refrén pedig annyira eltalált, hogy gyakorlatilag be is árazza a dal minőségét. A szöveg is erős, de erre még visszatérek. Nem voltam még Escape My Shadows koncerten, de ennél a dalnál garantáltan beindul a közönség.

A Tiszta lappal esetében érezni az átgondoltságot. Jelen van benne a már említett popos hangulat, sőt egy leheletnyi alternatív íz is, de a dallamvilág nagyon rendben van. A Minta egyfajta panaszrock dal, amely a refrénnél úgy nyílik ki, mint a virágok hada egy tavaszi mezőn.

A Vaksötét komorabb, mélyről építkező darab. A Járatlan, amelyben Stefán Tamás vendégszerepel az AWS-ből, lassabban bontakozik ki, de a végére komoly érzelmi feszültséget szabadít fel, ami kifejezetten jól áll a dalnak. A Tükörkép inkább befelé forduló, válaszkereső, mintsem indulatos. Az Ígérem, utolsó dinamikus, ívet rajzol, és gyakorlatilag az album érzelmi lezárását adja.

A lemez megszólalása rendben van, a szövegek értelmesek, a rímek jól működnek, ami mindenképpen dicséretes. Monori Dominik énekhangját kifejezetten kedvelem, ügyesen mozog a különböző stílusok között, és ő adja az anyag érzelmi súlyát. A két gitáros, Szottfried Attila és Lamos Balázs dalcentrikusan játszanak, magabiztosan mozognak a műfajok között. Pusztai Krisztián basszusa stabil alapot ad, míg Krekó Zoltán dobos az a hajtóerő, amely előre viszi a dalokat.

A Fázisok egyik legnagyobb erőssége, hogy a dallamvezetés és az énekdallamok mennyire kidolgozottak. A refrének harmonikusak, dallamosak, fülbemászóak, könnyen beülnek az ember fejébe. Az album annak ellenére egységes, hogy komoly érzelmi és dinamikai kilengésekkel dolgozik.

Persze, bevallom, szőrös tökű metalosként, pláne X generációsként, néha ki kellett lépnem a komfortzónámból. De megérte.

És ezek után biztosan nem teszem vissza a fiókba a zenekart.

„A Fázisok azt a belső rendet kutatja, amelyet csak akkor talál meg az ember, amikor végre szembenéz önmagával.”