Myrath – Wilderness of Mirrors

A Myrath 2019-es Shehili albumával ismerkedtem meg a tunéziai zenekarral. Akkor azt írtam róla, hogy érdemes volt meghallgatni, nemcsak a különlegessége, a keleti ízei miatt. A 2024-es Karma album kimaradt, de ezért vártam a mostani megjelenést.

A Wilderness of Mirrors a Myrath hetedik lemeze, amely a zenészek szerint a valóság és a mítoszok közötti törött tükrök világát mutatja be. A lemezen a keleti és a nyugati hatások természetes módon fonódnak össze, és gyökereik szervesen jelennek meg benne. A hosszabb, lassabb alkotói folyamat során csak azok a dalok kerültek fel a végső anyagra, amelyek érzelmileg és dramaturgiai szempontból is működnek.

A nyitó The Funeral eleje olyan, mintha egy Disney-film betétdala lenne. Finoman szólva is érdekes kezdés, a dal egészében azonban nem győzött meg teljesen. Talán úgy lehetne a legfrappánsabban leírni: mintha egy kitépett elejű mesekönyvet kapnánk, ahol a történet kezdete hiányzik, és utána is csak fehér lapok maradnak utána.

Más a helyzet az Until the End esetében, ahol az Amaranthos – Elize Ryd hangja új dimenziót ad a dalnak. Itt már megjelennek a Myrath jellegzetes orientális dallamai, a refrén érzelmes és nagyívű, mintha egy karaván ringana a sivatag homokjában. A Breathing Near the Roar egy szárnyaló, érzelmes tétel, míg a francia gyerekkórussal nyitó Les Enfants du Soleil az album egyik legjobb dala, tele tempó- és hangulatváltásokkal, egy felpörgő, pulzáló kompozíció, amely a végén visszatér a nyitó hangulathoz, így keretbe foglalja a szerzeményt.

A Still the Dawn Will Come fenyegető atmoszférát teremt, ahol a keleti dallamok már nem csupán fűszerek, hanem izzó parázsként hatnak. Ezt követi a The Crown, az album sötét pontja, súlyosabb, monumentális szerzemény. A végét megnyomja a zenekar, hisz kiváló dalok zárják a lemezt. A Soul Of My Soul sodrásara fel lehet feküdni, az Edge Of Tbe Night pedig filmszerű és monumentális. Az újabb csúcspontot a dögös és lebegős Echoes Of The Fallen jelenti, mely egy dallamos, érzelmi hullámzás, A Through The Seasons pedig zárásként energikusan vibrál.

A zenészi teljesítmény kitűnő. Zaher Zorgati éneke magas szinten, világokat nyit meg, nem csak dallamokat ad. Malek Ben Arbia gitáros bármilyen riffet, váltást vagy keleti motívumot tökéletesen integrál. A ritmusszekció, Anis Jovini basszusgitáros és Morgan Berthet dobos precizitást és mélységet ad, míg Kevin Codfert billentyűi katedrálisokat húznak a dalok közé.

A Wilderness of Mirrors pontosan azt adja, amit vártam: nem többet, nem kevesebbet, csak azt a bizonyos, nehezen megnevezhető izzást, amelyért az ember visszatér a Myrath zenéhez. Nem minden dal talált utat hozzám, de amit hallgattam, azok a kelet és nyugat különös, mégis természetes egymásra találását, egy érett, önmagát ismerő énekest és gitárost mutatnak, akik már nem bizonyítani akarnak, hanem mondani valamit.

Hét éve még a különlegesség miatt figyeltem fel rájuk; ma már azért, mert a különlegesség mögött ott áll a zeneiség, a fegyelem, és az a ritka bizonyosság, hogy amit csinálnak, az valóban jó.

„A Wilderness of Mirrors egy gomolygó, bizonytalan hanglabirintus, amelyből nincs kijárat, mégis tovább sodor, mert érzed, hogy valami elkerülhetetlen felé visz.”