Amikor kiderült, hogy Steve „Zetro” Souza távozik az Exodus éléről, és a helyére a korábbi frontember, Rob Dukes tér vissza, nem voltam túl lelkes. Azokat a lemezeket ugyanis, amelyeken Zetro énekel, mindig is közelebb éreztem magamhoz. A legutóbbi Persona Non Grata például kifejezetten erős anyag volt. Most viszont változott a felállás: Zetro ment, Dukes jött.

A Goliath a Bay Area thrash veteránok tizenharmadik albuma, amely egy dinamikus, változatos és intenzív alkotói időszak lenyomata. Két hónap alatt tizennyolc dalt írtak és rögzítettek, ami jól mutatja, hogy Dukes visszatérése friss lendületet hozott. Az Exodus továbbra is éles, formában van, és nem a múltjából próbál megélni.

Az elején őszintén szólva volt bennem némi bizonytalanság. Az első két dalnál mintha keresték volna az irányt. A 3111 zaklatott, tipikus Exodus-tétel, a Hostis Humani Generis gyorsabb, sötétebb és fenyegetőbb.

Aztán jön a fordulat. Az egyik legerősebb dal, amelyben Peter Tägtgren (Hypocrisy, Pain stb.) vendégszerepel, egy szokatlanabb, de kifejezetten működő irányt hoz. Innentől a lemez magabiztosan felpörög, és sorra érkeznek a jobbnál jobb szerzemények.

A Promise You This a lemez egyik csúcspontja: húzós, dühös, nyers energia, dallamos refrénnel, enyhe Anthrax-os beütéssel. A címadó Goliath különleges hangulatú, lassabb, doom közeli, súlyos és vaskos, ráadásul a másik vendég, Katie Jacoby hegedűjátéka is színesíti.

A Beyond the Event Horizon gyors és vészjósló, fokozatosan húzza be a hallgatót. A Two Minutes Hate középtempós, kőkemény döngölés, dallamos szólóval. A The Violence Works cinikus, társadalomkritikus darab, kontrollált agresszióval. A Summon the God Unknown ismét a lassabb, sötétebb, már-már rituális hangulatot hozza, amely a dal közepén felgyorsul, de végig fenyegető marad.

A záró The Dirtiest of the Dozen egy lazább, „mindent bele” típusú levezetés: gyors, nyers és hatékony.

A lemez erőteljesen, masszívan szól, a zenészi teljesítmények pedig kiemelkedők. Rob Dukes kontrollált és dinamikus, a sokszínűséghez nagyban hozzájárul. A Gary Holt / Lee Altus gitárpáros hozza a kötelező szintet: Holt viszi a prímet, Altus stabilan alátámaszt. Tom Hunting dobolása továbbra is betonbiztos, míg Jack Gibson basszusjátéka vaskos és jól hallható.

A Goliath annak bizonyítéka, hogy az idő nem tompítja az akaratot – inkább sűríti. A zenekar játéka fegyelmezett, mégis vad. Lehet, hogy nem éri el a klasszikus Exodus-albumok szintjét, de egyértelmű, hogy nem a múlt visszhangja, hanem a jelen elsöprő, megkerülhetetlen igazsága.

 „Az Exodus és a Goliath úgy szólal meg, mint egy megfékezhetetlen erő egy szűk térben: nem pusztán hang, hanem a fém és az akarat elkerülhetetlen következménye.”