35 éve jelent meg a Metal Church negyedik albuma, a The Human Factor. Erős, többségében jó dalokból álló lemez, amely végül nem lett sikeres, pedig megvolt benne a lehetőség.

Az 1991 körüli időszak a metal történelmének egyik fordulópontja volt. A zenekar ugyan nem volt reflektorfényben, de komoly tisztelet övezte. Megbecsült, ám a trendekkel szembemenő csapatként működtek ekkoriban.

A nyolcvanas évek végére a Metal Church már több tagcserén is túl volt. Mike Howe énekessel egy új, dallamosabb korszakba léptek. A minőségi zenéjük ellenére azonban – a zenei irányzatok átrendeződése miatt – elmaradt az újabb áttörés.

Nézzük meg közelebbről a The Human Factor albumot.

A lemez a lendületes címadó dallal nyit, amely komor hangulatú, társadalomkritikus tétel. Ezt követi a lüktető Date with Poverty, egy erőteljes, ajtóberúgós szerzemény. Nem tudni, hogy tudatos volt-e, vagy így alakult, de ezután négy olyan dal következik, amelyek az album csúcspontjai.

A The Final Word szétfeszítő energiája szinte táncol a dinamikával: dühös, fejrázós darab. Az In Mourning szaggatottabb ritmusú, erőteljes riffekkel operál, refrénje kifejezetten fülbemászó. Az In Harm’s Way érzelmileg intenzív, fokozatosan építkező tétel, amely könnyen magával ragadja a hallgatót. A pattogós, gyors és agresszív In Due Time pedig igazi végtagmozgató támadás.

A következő két dal is erős. Az Agent Green szaggatott, fenyegető hangulatú, tempó- és hangulatváltásokkal, súlyos riffekkel – kell ennél több? A Flee from Reality esetében erősen érezhető a thrash hatás, szinte egy végigszáguldó rohanás az egész.

A két záró tétel viszont már kevésbé meggyőző. A Betrayed lassabb, középtempós darab, amelynél néha beugrik a Metallica világa. The Final Song is egy sebes tétel, igaz kicsit el is szaladt mellettem.

A kritikusok összességében a Metal Church egyik legerősebb és legérettebb albumának tartják a The Human Factort. Minőségben felveszi a versenyt más zenekarok munkáival, ugyanakkor kereskedelmileg – főként a gyenge kiadói háttér miatt – visszafogottan teljesített.

A rajongók viszont megszerették a lemezt, sokan a Howe-korszak csúcsának tartják. A zenekar egyik legnagyobb becsben tartott albuma lett.

Maguk a zenészek évekkel később elmondták, hogy abban az időszakban csúcsformában voltak. Tudatosan építették fel erőteljes, mégis dallamos zenei világukat, így a lemez időtállóbbnak bizonyult, mint akkoriban gondolták volna.

A felállás a következő volt:
Mike Howe – ének, aki kimagasló teljesítményt nyújtott erőteljes, feszültséggel és érzelemmel teli előadásával. Itt vált igazán frontemberré.
John Marshall és Craig Wells – gitárok, feszes, precíz és tudatos játékukkal nem öncélúan villogtak, hanem a dalok szolgálatába álltak.
Duke Erickson – basszusgitár, masszív játéka ezen az albumon különösen hangsúlyos.
Kirk Arrington – dobok, ütemei pontosan ott és úgy szólnak, ahogyan kell.

A The Human Factor egy kiváló lemez. Erős hangzás, remek zenészi teljesítmények és emlékezetes dalok alkotják. Energikus és lendületes, a tételek ma is frissek, mintha az idő nem is múlt volna el felettük.

Tipikus példája annak, amikor egy zenekar jó helyen van, csak nem a megfelelő időben. De az idő dolgozik, és előbb-utóbb minden a helyére kerül.

„A The Human Factor olyan, mint egy régi bor: az idő nem elhasználta, hanem megérlelte.”