A tavasz fáradtsága idén különösen nyomasztott. Kellett valami, ami felráz, és a Fémkapszulához nyúltam. Nem bántam meg: a Hellrazer vad thrash metalja energiát adott, az Evig Natt mély, melankolikus hangjai megnyugtattak, a Secret Rule modern, dallamos metalja pedig lázba hozott. Hallgassuk, és érezzük át a zene erejét.

Hellrazer – Serve The Machine

A Hellrazer egy 2006 óta működő kanadai zenekar. Zenei DNS-ük a következőképp írható le: klasszikus brit vonalon haladó, modern köntösbe bújtatott heavy metal, amelyből azért némi thrash is kihallatszik.

A Serve The Machine már az ötödik lemezük, az előző Bonecrusher pedig a metalos körökben széleskörű elismertségre tett szert. Nézzünk meg néhány érdekes tételt a mostani albumról.

Érdekes módon, ahogy korábban említettem, a zenekar erős NWOBHM-hatásokat hordoz. A „Fight to The Death” szám azonban több Bay Area thrash elemet is rejt. A „Penance” pedig egyértelműen Motörhead-inspirált, lendületes és energikus. Az „Esanguinator” fenyegető, komor és feszes tempójú, igazi vérszomjas menet. A „Defenders Of Metal” különösen figyelemre méltó, hiszen szövegében számos utalás található más metal zenekarokra; ezen felül pedig ez a lemez egyik legjobb tétele: erőteljes, húzós és teljesen metalos, igazi ökölrázó energia. Tetszett még a „Crucifier”, amely dögös, szaggatott, rétegzett és fojtott feszültséggel, hideg borzongással telített.

Az albumot készítő zenészek: Gerald Zamponi ének/gitár, James Rogers gitár, Simon Hilota basszusgitár és Shigeki „Kegger” Tsutsui dob.

A lemez kiválóan szól, a dobhangzást különösen eltalálták. Összeszedett, átgondolt és biztos hangszeres tudásról tanúskodik. A Serve The Machine egységes, átgondolt album, nem világmegváltó, de érezhető rajta, hogy a zenekar minden tudását beletette, ami nem kis dolog.

A lemez jól szól, a dobhangzást főleg sikerült eltalálni. A Serve The Machine összeszedett, átgondolt és biztos hangszeres tudással eljátszott album, egységes egész, érezni rajta a komoly munkát, a tudatos építkezést. A nem világmegváltó, de megbízható, szilárd alkotás.

 „A Serve The Machine egy acélfényű metal album, olyan, mintha a gépek emberit hoznának létre.”

Evig Natt – Vaketimen

A norvég Evig Natt 2002-ben alakult, a Vaketimen pedig a negyedik lemeze. A zenekar stúdióprojektként indult, nevük jelentése Örök éj.

Stílusukat tekintve gothic, doom és black metal határán mozognak. Mély, borongós hangulat, rideg, atmoszférikus megszólalás és duális vokál jellemzi őket. Hatásaik között ott van az Einherjer és az Enslaved, nem véletlenül, hiszen a tagok közül többen is megfordultak ezekben a körökben.

A zenekar szerint a lemez egy érettebb korszak lenyomata, érzelmileg erős anyag, amelyben személyes küzdelmeiket formálták dalokká.

Azok a dalok, amelyek legjobban tetszettek a következők:

A Last of the Night az album talán legerősebb tétele, áramló, sodró lendületű szerzemény. A dalban háromféle ének, melankolikus építkezés és feszes dramaturgia találkozik. Egy olyan pillanatot ragad meg, amikor már minden fény kihunyt, de egy apró szikra még megmarad.

A Sorrow My World az album leginkább hagyományos értelemben vett metal dala. A gyorsabb tempót ügyesen ellenpontozza a női ének, így egy érdekes, mégis jól működő kettősség jön létre.

Az In the Darkness egy érett, kifinomult darab, tele érzelemmel és fájdalmas mélységgel. Az Eahpáras norvég nyelven szólal meg, keserű, rituális és misztikus hangulatú, a háttérben megelevenedő elemek pedig különleges kontrasztot teremtenek.

Az Evig Natt tagjai: Kirsten Jørgensen ének, Ruben Osnes és Arne Martin Tangjerd gitár, Stein Roger Sund ének és basszusgitár, valamint Tom Enge dob.

Őszintén szólva nem gyakran hallgatok ilyen zenét, legfeljebb egy-egy dalba hallgatok bele, de teljes albumokat ritkán pörgetek végig. Azonban a Vaketimen mégis megtalált. Egy igényesen összerakott, átgondolt anyag, amelyben Kirsten Jørgensen előadásmódja meghatározó szerepet játszik. Érett, sötét és érzelmileg mély zene, amely a zenekar saját fájdalmát és újjászületését formálja egységgé.

„A lemez minden dala egy ajtó, amely mögött ott rejtőzik a csendes remény, és amikor belépsz, rájössz, hogy nélküle nem lennél teljes”

Secret Rule – X

Sok, dallamos, női énekessel felálló zenekar mozog a modern metal színtéren – az egyik közülük az olasz Secret Rule. Termékeny társulatról beszélünk, hiszen 2014-es megalakulásuk óta az X már a tizedik lemezük.

A zenekar stílusa epikus, dallamközpontú modern metal; hatásaik között ott találjuk a Delain, a Within Temptation és az Amaranthe zenekarokat.
A tagok: Angela Di Vincenzo ének, Andy Menarini gitár, Sofia Basili basszusgitár és Andrea Miazzetto dob. Egy interjúban elmondták, hogy az X esetében egy tudatosan felépített, egységes és érzelmileg erős hangzás volt a cél, a dalok pedig egyértelmű fejlődési ívet rajzolnak ki. Mivel ez az első lemez, amit hallok tőlük, ezt megítélni nem tudom, viszont azokat a dalokat, amelyek különösen működnek, érdemes kiemelni.

Ilyen a lendületes, harapós The Answer, vagy az építkező In the Silence, amely izgalmas, és szinte egy, a csend mögött rejlő érzelmi vihart idéz meg. Hasonló vonalon halad az Eternal Symphony is a maga fülbemászó refrénjével. Van itt nagyívű, érzelmes duett is: Angela partnere Marco Pastorino a Lost in Paradise című dalban. Az album egyik legerősebb tétele a Collapse, amely dinamikájával, tempójával és dallamaival emelkedik ki, míg a Just a Sacrifice némi komorabb árnyalatot hoz az összképbe.

Kellemes meglepetés ez a lemez, mert az X minden dalában ott vibrál a szenvedély. Dinamikus, erőteljes és melodikus, de közben dögös is. Angela Di Vincenzo éneke nem csupán vezet, hanem értelmet ad a daloknak: erőteljes, érzelmes, és különös érzékkel találja meg azt a dallamot, amelyben a lélek is otthonra lel. A zenekar pedig biztos kézzel játszik köré, megteremtve azt a teret, amelyben a hang kiteljesedhet. Nem csúsznak át popba, nem lesz cukormázas, hanem helyette egy olyan modern, csajfrontos metal lemezt kapunk, amely egyszerre őszinte, tiszta és méltó a műfajhoz.

„Az X úgy tárja fel az emberi belső rezdüléseit, mintha a csend mögötti igazságot akarná kimondani”