Noha a richmondi Lamb Of God 1999-ben alakult, és az Into Oblivion már a tizedik lemezük, én csak jóval később ismerkedtem meg velük – nagyjából két albummal ezelőtt, a zenekar nevét viselő Lamb Of God-dal, majd az azt követő Omens-szel. Friss füllel érkező hallgatóként mindkét dalcsokor tetszett, talán a Lamb Of God egy hajszálnyival jobban. Akkoriban – hozzám hasonlóan – sokan azt tartották erősebbnek, ugyanakkor akadtak olyan vélemények is, amelyek szerint inkább egyfajta biztonsági játék volt. Az Omens stabilabb anyag lett, viszont kevés újdonságot mutatott, még az elődjéhez képest is.

Lelövöm a poént: az Into Oblivion szerintem mindkettőnél jobban sikerült.

Ahhoz kétség sem fér, hogy a Lamb Of God a modern metal színtér egyik meghatározó zenekara, így természetes, hogy komoly elvárások övezik őket. Nézzük meg közelebbről, mennyire tudtak ezeknek megfelelni.

A dalok mondanivalója több esetben a társadalmi széthullás és az összeomlás témáját járja körül. Rögtön a címadó tétel az ember arcába mászik: dühös, feszes és elementáris erejű. A Parasocial Christ olyan, mint a pokol kapuja – zaklatott, tömör és szétfeszül a feszültségtől. A Sepsis verzéjében az ének–dob–basszus szinte egységként pulzál, majd a tempóváltásokkal együtt brutális energia szabadul fel.

Az album egyik csúcspontja a The Killing Floor, amely masszív, groove-os riffjeivel és letaglózó lendületével szinte adrenalinlöketként hat.

Jó érzékkel került a lemez közepére a sötétebb tónusú, alulról építkező, dinamikusan hullámzó El Vacío, amely remekül vezeti fel a dühös, vibráló St. Catherine’s Wheel-t.

És még koránt sincs vége: az album utolsó szakaszát is alaposan megnyomják. A Blunt Force Blues szintén a legerősebb tételek közé tartozik, és visszatekint a zenekar richmondi underground korszakára. A Bury Me direktebb és harapósabb, míg a Thousand Years újabb csúcspont: kissé visszafogottabb, de komoly mélységgel bír, és a történelmi önismétlés témáját boncolgatja. A záró Divine/Destroy pedig intenzív, sűrű szerzemény, több váltással és folyamatos feszültséggel.

Az album brutálisan jól szól, a zenészek pedig láthatóan beleadtak mindent. Randy Blythe énekes karakteres hangjában ott van a nyers erő, de ha kell, dallamosabban is megszólal. A gitárosok, Mark Morton és Willie Adler masszív riffekkel és mély groove-okkal dolgoznak. A basszusgitáros John Campbell súlyos jelenléte végig érezhető, míg a dobos, Art Cruz folyamatosan pumpálja az energiát a dalokba.

Összességében elmondható, hogy az Into Oblivion kapcsán a Lamb Of God ismét csúcsformában van. A zenekar újra megtalálta önmagát és a saját súlypontját. Ezen a lemezen minden ott van: düh, erő, dinamika, ami az előző albumokról helyenként hiányzott. Itt viszont mindez egyben működik – így szinte biztos, hogy nem merül feledésbe.

„Az Into Oblivion észrevétlenül építi fel a maga sűrű világát, amelyben minden dalnak valódi súlya van.”