30 éves a Pink Bubbles Go Ape, a Helloween negyedik nagylemeze. A zenekar ekkor több problémával is küzdött, és ez bizony meg is látszott a végeredményen.
A Pink Bubbles Go Ape a Helloween egyik legmegosztóbb albuma. Ugyanakkor mindenképpen korszakhatárnak számít, hiszen ezzel a lemezzel indult a Keeper utáni, illetve a Kai Hansen nélküli korszak is: a gitáros ekkor lépett ki a zenekarból, helyére pedig Roland Grapow érkezett. Hogy miért megosztó? A Keeper-albumok után a zenekar más irányba fordult, egy kísérletezőbb, könnyedebb, hard rockosabb hangzás felé.

1991 a fémzenei közegben amolyan töréspontnak számított. A nyolcvanas évek metalja még élt, bár már érezhetően kifulladóban volt. Közben viszont megindultak azok az erők – death metal, black metal, grunge –, amelyek alapjaiban rázták meg a színteret. Ebben a zavaros, átmeneti időszakban jelent meg a Helloween negyedik nagylemeze, a Pink Bubbles Go Ape. Ráadásul a zenekar komoly külső és belső problémákkal is szembesült. A csapat egyik fő dalszerzője távozott, kiadót váltottak – a Noise-tól az EMI Records-hoz kerültek –, ami ugyan nagyobb költségvetést hozott, de jóval több beleszólást is a zenekar dolgaiba.

Ezek után nézzük, mit sikerült összehozniuk.

A címadó Pink Bubbles Go Ape tulajdonképpen egy rövid bevezető: furcsa, útkereső darab. Utána azonban a Kids of the Century már visszanyúl a Keeper-lemezek világához: sodró lendületű, működőképes dal, remek refrénnel. Nem úgy a szintén tempós, ám sablonos és izgalommentes Back on the Streets, amit már annak idején sem szerettem igazán. Ellenben a Number One – bár szokatlan a Helloweentől – kifejezetten jó dal: középtempós, tele kellemes dallamokkal, abszolút működőképes.

A lemez legtöbbet kritizált tétele a Heavy Metal Hamsters, amely állítólag a zenekar korábbi kiadójáról szól. A verze itt is borzalmasan klisés, a refrén viszont nálam működik: játékos és könnyedebb hangvételű. Később Michael Kiske énekes bevallotta, hogy ő maga sem szerette a dalt; volt, aki egyenesen gyerekes hülyeségnek tartotta.

A tempós Going Home szintén szokatlan lehet a Keeper-albumokhoz szokott Helloween-fülnek, bár több benne a panel, mint a békásmegyeri lakótelepen. Sőt, nekem a refrén és a gitárdallam is erősen emlékeztet az Iron Maiden Aces High című dalának bizonyos elemeire.

Ezután két jobb dal következik. A Someone’s Crying és a Mankind is a Keeper-korszak hangulatát idézi. Érdekesség, hogy mindkettőben szerzőként szerepel az új gitáros, Roland Grapow.

Az album vége viszont egyértelmű lejtmenet. A mélypont az I’m Doin’ Fine, Crazy Man, amely nem tart sehova, inkább csak üres frázisokat puffogtat. A The Chance refrénje viszont 35 éve benne van a fejemben, pedig maga a dal is inkább egy „nesze semmi, fogd meg jól” kategória. A záró Your Turn – egyébként szép és érzelmes szerzemény – tesz pontot a lemez végére.

A zenekar sem volt éppen csúcsformában. Michael Kiske hangja tiszta, és a gyengébb dalokat is képes megmenteni, de kissé fásultnak tűnik. A két gitáros, Michael Weikath és Roland Grapow sem nyújt rossz teljesítményt, de igazán kiemelkedőt sem. Markus Grosskopf basszusa stabil, bár néha alig hallani. Ingo Schwichtenberg dobos ekkoriban súlyos problémákkal küzdött, de ez a játékán nem érződik.

Egy interjúban Michael Kiske elmondta, hogy az album idején már nem akart metalénekes lenni, és nem kívánta folytatni a Keeper-féle stílust. A zenekar már akkor is érezte, hogy a rajongók nehezen fogják megérteni ezt a váltást.

A Pink Bubbles Go Ape kritikái többnyire hűvösek, értetlenek és csalódottak voltak. A kritikusok szerint az album nem igazán egységes. A rajongók is hasonlóan látták: értetlenül álltak a lemez előtt, hiányolták az epikus jelleget.

Kereskedelmi szempontból sem lett siker a Pink Bubbles Go Ape: jóval kevesebb fogyott belőle, mint a már említett Keeper-albumokból. A promóció is gyenge volt, a lemezhez kapcsolódó turné pedig egy káosz.

Számomra akkoriban ennél az albumnál kezdett csökkenni az érdeklődés és a lelkesedés a Helloween iránt. Most újrahallgatva sem nagyon változott a véleményem. A zenekar irányt váltott, és ezt az irányt én már kevésbé követtem. Egészen addig, amíg – harminc évvel később – el nem jött a reunion. De az már egy másik történet.