Egy újabb metalcore banda – viszont brit, és egyértelműen a jobbak közül való. Eddig nem ismertem őket, de mostantól figyelemmel fogom kísérni a zenekart, még úgy is, hogy korábban akadtak nehézségeik.

A Glamour of the Kill egy angol metalcore zenekar Yorkból. 2007-ben indult a történetük, 2015-ben feloszlottak, majd 2018–2019 között újra aktívvá váltak, tavaly pedig ismét összeálltak. Így született meg a Vengeance című lemezük.

A csapat azt a fajta brit metalcore-t játssza, amely nálam egyértelműen favorit: a műfajt határozottan a metal felől közelítik meg. Elsőre a walesi Bullet for My Valentine ugrott be róluk – nem véletlenül.

A nyitó First Breath of the Reaper egy atmoszférikus, feszültségkeltő bevezető. A tempós, energikus, dühödt, mégis dallamos The Forgotten már világosan megmutatja, mire számíthatunk a továbbiakban. A lendület a Grace of God alatt sem törik meg, ráadásul kapunk egy hideg, mégis hatásos refrént. A címadó Vengeance agresszív, dögös, feszültséggel teli dal – tiszta adrenalin.

Ezután következik a lemez két legerősebb tétele. Az egyik a Feed Them to the Pigs: iszonyatos húzása van, erősek a dallamai, brutálisan üt, gyakorlatilag letépi a fejed. A másik a Diseased, amely mélyre megy és keményen csap le, miközben végig melodikus és súlyos marad.

A Delirium egy építkező, érzelmes szerzemény, amely a végére kitárul – belső vihar, amely furcsa módon mégis felemel. A Rampage lendületes, sodró, dallamos tétel, elszabadult, nyers hangzással. Az Aeternum Immortalis nyugtalanító, ugyanakkor nagyívű és drámai. A Suffer szinte szétfeszül az energiától, sötétebb textúrával, mintha valaki a saját romjai fölött ülve üvöltene. A záró Broken Halo emelkedő dinamikája érzelmileg erős hullámot indít el – kemény, mégis törékeny lezárás.

A zenekar szerint a Vengeance a Glamour of the Kill újradefiniált újjászületése, amelyet a düh és a visszatérés ereje formált. Tudatosan lettek keményebbek és sötétebbek. Bizonyítani akarták, hogy helyük van a modern metal világában.

A zenekar tagjai

Davey Richmond – a banda érzelmi és technikai középpontja, markáns, karakteres frontember.
Sam Brookes és Mike Kingswood – a két gitáros a csapat melodikus magja; erősek a szólóik, és masszív, stabil alapot biztosítanak.
Ben Thompson – a dobos, aki az energia motorja a háttérben.

Összességében a Vengeance a bosszú fekete miséje. Benne vibrál minden elrontott ígéret és felgyülemlett indulat. Egy bitang erős album, jó hangzással; az egész egy jól működő, súlyos, dögös, mégis dallamos egység. Egységes – és egységesen erős.

„A Vengeance olyan, mintha egy összetört angyal próbálná újra összerakni a szárnyait.”