A mostani Fémkapszula ismét három teljesen eltérő zenei világ hatóanyagait pumpálja a véráramunkba. Dühös metalcore Texasból, old school death metal Svédországból és gótikus melankólia Finnországból. Három különböző karakter, egy kapszulában.

 Upon A Burning Body–  Blood Of The Bull

Egy újabb metalcore csapat, ezúttal Texasból. Rengeteg a zenekar a színtéren, de az Upon A Burning Body valamiben mégis kilóg a sorból a többi amerikai banda közül.

Először is nem most kezdték: a banda 2005 óta létezik, és a Blood Of The Bull már a hetedik nagylemezük. Másodszor, stílusuk szerves része a latinos, texasi identitás, ezért is kapunk spanyol hatású intrókat. A deathcore felől érkeztek, majd fokozatosan áteveztek a metalcore irányába, miközben groovosabb elemekkel is gazdagították a hangzásukat.

Nézzünk pár dalt, hogyan is jelennek meg a fentebb említett jellemzők.

A Hand Of God-ban ott lüktet a nyers energia, a Killshot pedig több rétegben építi fel a feszültséget. A Daywalker sem gyenge darab, de a dallamos refrén lehetett volna fogósabb, emlékezetesebb. A Dragged Through Glass nyomasztó, fojtott és izgalmas tétel, míg a Living In A Matrix talán az album legerősebb pillanata: feszült, már-már hipnotikus, és remek refrénnel dolgozik. A Curse Breaker agresszív, mintha egy dühödt üvöltéssel rázná le magáról az élet teljes súlyát, az An Insatiable Hunger pedig az egyik legütősebb és legkeményebb dal a lemezen.

A zenészi teljesítmény: Danny Leal énekes vokálja stabil, nem esik szét, végig kontrollált marad. Ruben Alvarez gitáros játékában sok a váltás és a dögös riff, dinamikusan mozgatja a dalokat. Thomas Alvarez basszusa erős jelenléttel alapoz, míg Tito Felix dobos tudatosan, jó érzékkel adagolja a súlyt és a tempót.

Az album színes, a metalcore szinte minden rétegét bejárja. Nem minden dal üt akkorát, mint kellene, de a többség rendesen odacsap. A stíluson belül egyértelműen az erősebb mezőnyt gyarapítja.

„A Blood Of The Bull nyers, izmos, csontig hatoló igazság. A bika vére tovább lüktet benne.”

 Paganizer – As Mankind Rots

A Paganizert a svéd death metal egyik ikonikus alakja, Rogga Johansson énekes/gitáros alapította még 1998-ban. A zenekar azóta a klasszikus death metal egyik legtermékenyebb képviselőjévé vált. Az As Mankind Rots már a 14. nagylemez a sorban. A Paganizer egyértelműen a svéd iskola – Dismember, Entombed, Grave – hagyományait követi, de továbbra is frissen és energikusan szólal meg.

Nézzünk pár szerzeményt az albumról.

A címadó As Mankind Rots igazi death metal keresztmetszet: minden benne van, amiért ezt a stílust szeretni lehet – fegyelmezett, markáns és célratörő.

Az Aftermath Bleeder egy vérbő darab, komoly sebességgel és súllyal, amelyet egy enyhe melodikus ív tesz még emlékezetesebbé. Olyan, mint egy sötét örvény, ami magába ránt.

A Testament To Madness a lemez csúcspontja. Több részből építkezik, tempóváltásokkal operál, és elképesztő energia feszül benne. Kíméletlen, mégis tudatosan felépített tétel – az a fajta dal, amely garantáltan letépi a fejedet.

A Vålnads Makt kissé kilóg a sorból. Egyrészt svéd nyelvű, másrészt Mathias Fiebig dobos felesége, Mia Fiebig fékeveszett, rikácsoló vokálja miatt death metal köntösbe bújtatott punkos őrület lett belőle. A hölgy egyébként nem először szerepel Rogga valamelyik projektjében. A többi tétel viszont megalkuvás nélküli, kompromisszummentes, hamisítatlan vérbő darab.

A zenészi teljesítmény stabil és meggyőző. Rogga Johansson magabiztosan, stílushűen és érthetően bömböli végig az albumot. A már említett Mathias Fiebig dobjátéka határozott, feszes és technikás. Marti Kläsen basszusa masszív alapot biztosít, míg Kjetil Lynghaug gitárja tömör, sallangmentes és célirányos.

Az As Mankind Rots karakteres, kiforrott és érett anyag, amelyen a Rogga Johansson vezette csapat felvonultatja a klasszikus svéd death metal teljes eszköztárát. A lemez bizonyítja, hogy a műfaj hagyományai akkor is képesek frissen és erőteljesen megszólalni, ha egy veterán zenekar a saját keretein belül maradva újít.

„Az As Mankind Rots könyörtelen erővel tárja fel a romlás arcát, és fegyelmezett rendben hömpölyög végig a lelkeden.”

 For My Pain – Buried Blue

A finn For My Pain még a múlt évezredben, 1999-ben alakult. 2005-ig működött aktívan a zenekar, és 2003-ban jelent meg bemutatkozó albumuk, a Fallen. Akkoriban a csapat tagja volt a Nightwish fő dalszerzője, Tuomas Holopainen is.

2023-ban jött el az újraegyesülés ideje – Holopainen nélkül –, amelyet új lemez is követett, a Buried Blue.

A For My Pain zenei DNS-e nagyjából így írható le: finn melankolikus, atmoszférikus gothic metal, némi power metalos beütéssel, erős Sentenced- és Nightwish-hatásokkal. Ez az a fajta zene, amelyhez kell egy bizonyos lelkiállapot. Nem akar sokkolni vagy látványosan villogni, viszont mélyre hatol: hideg, mégis nagyon is emberi.

Egy interjúban a tagok elmondták, hogy a lemezt nem egyszerű újraegyesülésként élik meg a hosszú szünet után, inkább egyfajta második esélyként. Jó volt újra együtt dolgozni; bár az elején még volt bennük némi bizonytalanság, hamar visszatért a régi kémia.

Nézzük, ez mennyire érződik a dalokon.

A Hungry For Desire egyszerre hordoz gothic hangulatot és enyhe poweres lendületet. Szomorúan szép, és valóban mélyre megy.

A Wounds Are Weeping című dalban vendégszerepel Troy Donockley a Nightwishből, és a pikulázása ad egy enyhén középkorias, Nightwish-hangulatú atmoszférát a tételnek.

A WitchBitch Elite inkább a Sentenced örökségét hordozza magán. A Time Will Our Words mélabús, visszafogott darab, jól eltalált dallamokkal. A Tether-ben vendégként hallható Riin Rinkinen; a dal keményebb alapokat kever lágy, érzelmes dallamokkal, különleges hangulatot teremtve. Az Isle Of Solitude az album egyik legfogósabb, legdögösebb tétele, míg a Born Out Sun sötét, nyomasztó, mégis kifejezetten szép szerzemény.

Juha Kylmänen énekes a finoman építkező dallamívek mestere. Marco Sneck billentyűs felel a sötét textúrákért és az atmoszférikus rétegekért. Altti Veteläinen basszusgitáros stabil érzelmi alapot ad a daloknak. A két gitáros, Lauri Tuohimaa és Olli-Pekka Törrö nemcsak dögös, ízléses témákkal járul hozzá az összképhez, hanem az atmoszféra finom árnyalásában is fontos szerepet játszik. Ari-Matti Pohjola dobos pedig letisztult, fegyelmezett alapokat biztosít.

A lemez hangzása kifejezetten szép, a hangszerelés átgondolt, és a borító is vizuálisan erős, igényes munka.

A Buried Blue összességében letisztult, atmoszférikus gothic metal album, amelyen a zenekar hozza a rá jellemző melankolikus dallamvilágot. Színes, mégis egységes anyag, amely pontosan ott és úgy érint meg, ahol kell.

„A Buried Blue olyan, mint egy sűrű, hideg levegőjű táj: minden hangja komoran, mégis őszintén szól az emberi lélek bajairól. A For My Pain  nem cifráz, csak kimondja a maga igazát – és ettől lesz súlya minden dallamnak.”