Ez az írás egy kicsit rendhagyó lesz: nem az a szorosan vett lemezismertető, amit általában írni szoktam, inkább csak néhány gondolat, ami eszembe jutott a lemezzel kapcsolatban.

Az új – és egyben utolsó – Megadeth-albumról két gondolat keringett a fejemben. Az egyik az, hogy igen, így kell befejezni egy hosszú és sikeres karriert. A másik pedig az, hogy micsoda kár, hogy akik ilyen lemezt képesek még kiadni, azoknál ez lesz az utolsó a Megadeth név alatt.

Ahogy már írtam, most nem szeretnék „szakmai” ismertetőt írni. Abból úgyis bőven lesz az elkövetkezendő időszakban, ezt a nemes feladatot meghagyom a nálam hozzáértőbbeknek. Már csak azért is, mert nem vagyok elvakult Megadeth-rajongó: nem fújom kívülről az összes albumukat, bár kétségtelen, hogy jó néhányat hallottam. Nekem például a személyes kedvencem a Youthanasia.

A zenekart kétszer is volt alkalmam élőben látni, igaz, a két koncert között nagyjából harminc év telt el. Mindkét alkalommal egy feszes, profi, a zenének élő és azt szenvedéllyel szerető csapatot láttam a színpadon, pedig közel sem ugyanaz a felállás játszott. Egyvalaki azonban állandó volt: Dave Mustaine. Szép lenne most előhúzni egy személyes emléket vele kapcsolatban, de ilyen sajnos nincs. Köztudott róla, hogy nem könnyű eset, ugyanakkor zenészként egészen kiváló. És a munkatársai is azok voltak – a Megadethben ez mindig is alapkövetelménynek számított.

Azért néhány „szolgálati közleményt” érdemes elmondani az utolsó, a zenekarról elnevezett Megadeth albumról.

Ez a lemez a banda 17. stúdióalbuma. A közreműködő zenészek Dave Mustaine mellett: James LoMenzo basszusgitáros, Dirk Verbeuren dobos és Teemu Mäntysaari gitáros. Mind a négy muzsikus kiemelkedő teljesítményt nyújt az egyébként tisztán, erőteljesen és arányosan megszólaló albumon.

A korongon tíz saját dal, valamint a Ride the Lightning feldolgozása kapott helyet – amelynek Dave Mustaine társszerzője volt még a Metallica korai időszakában. A számok mindegyike erős szerzemény. Már két meghallgatás után is nehéz volt kiválasztani azt a néhány dalt, amely a leginkább betalált.

Számomra különösen működik az I Don’t Care lendülete, sodró, feszes dinamikája és oda-vissza váltakozó szólói. A Hey God? hideglelős, klasszikus Megadeth-hangulatot áraszt. Az Another Bad Day letisztult és higgadt, míg a Puppets Parade egyfajta torz, groteszk bábszínházként hat. Erős még az I Am War keserűsége, valamint az utolsó Megadeth-búcsúdalként értelmezhető The Last Note is

.

Most illene valami nagy bölcsességet írni összegzésként, de igazából csak azt tudom megismételni, amit már az elején is leírtam: kár, hogy nem lesz több Megadeth-album, ugyanakkor így kell lezárni egy zenekari pályafutást.

„A Megadeth-nek nem kell sem bizonyítani, sem búcsúzni. Az utolsó lemez olyan, mint a zenéjük: feszes, precíz, pontos. Mint egy mondat, amit nem írnak tovább”