Genus Ordinis Dei – The Land East Of Eden

Alapjáraton én inkább a direktebb hangvételű zenék felé húzok. De az is igaz, hogy az évek során az ember zenei ízlése több perióduson mehet keresztül. Van, hogy az adott időszakban más stílusú zenéket kedvel – persze maradva a keményebb műfajokon belül.

Most viszont valahogy egy kicsit másra vágytam, így találtam rá az olasz Genus Ordinis Dei-re. Nevük jelentése annyit tesz: „Az isteni rend eredete”. A név több mindenre utalhat, de legfőképpen olasz gyökereiket akarták hangsúlyozni.

Zenekaruk Itáliából származik, 2009-ben alakultak, és a The Land East Of Eden az ötödik lemezük. Az albumot készítették: Niccoló Cadregari (ének/gitár), Tommaso Monticelli (gitár/billentyű) és Nicola Pedrali (dob).

A Genus Ordinis Dei zenei DNS-e szimfonikus, sötét és narratív alapokon nyugszik. A filmzenei atmoszféra és a metal feszessége tökéletesen fonódik össze.

Az album egy konceptlemez, amely Káin száműzetését dolgozza fel, tulajdonképpen egy filmszerű metal opera. A zenekar egy interjúban elmondta, hogy a lemez hangulata tragikus, megváltás nélküli utazás, melyben a főhős széthullása és felemelkedése egyszerre jelenik meg. Ők ezt egy új korszak kezdetének tartják.

Az albumon rengeteg előjáték található és mivel a történet összefüggő, kár lenne szétcincálni dalonként, de azért pár szám kiemelkedik önmagában is. Ilyen például a Sharp Things, amely egy penge alá tett mosoly: szaggatott, súlyos riffek, egyedi atmoszférájú refrén, tempóváltások, black metalos hangulat és katartikus végjáték után jön a megnyugvás.

A legkiemelkedőbb szerzemény azonban az East Of Eden. Feszült, többrétegű, power metalos refrénnel, death metalos énekkel és fokozódó dramaturgiával, rendkívül izgalmas darab.

Hogy milyen jól építik be a szimfonikus részeket, azt az I Am Wretched, I Am Proud mutatja: alap death metal, kontrasztos érzelmi dinamikával. Megint más a Awakening, amely nyugtalanítóan lüktető és súlyos. A Throne egy rideg, hideg, sötét tónusú black/death keverék, lehúz és magával ránt.

Egy rajongó frappánsan meg is jegyezte:
„Aki szerint a metal nem művészet, annak ezt a lemezt kötelezővé tenném.”

Úgy tűnik, mintha a muzsika keresne valamit, talán egy utat, egy ösvényt, amely oda vezet, ahol még senki sem járt, de ahova mindenki legalább egyszer szeretne eljutni. A Genus Ordinis Dei – The Land East Of Eden azt a fajta különleges élményt nyújtja, amit szerettem volna hallani: sokszínű, izgalmas és teljesen magával ragadó.

„The Land East Of Eden úgy mesél, mintha minden emberben ott lapulna egy kis száműzetés. A dalok pedig elkalandoznak erre a helyre.”