A német Beyond The Black az évek során az európai szimfonikus metal színtér egyik meghatározó szereplőjévé vált, és ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Új lemezzel jelentkeztek, és mivel kifejezetten kedvelem a csajfrontos, dallamos metalt, érdeklődéssel vetettem bele magam a Break The Silence hallgatásába.

A mannheimi zenekar hatodik nagylemeze a modern szimfonikus metal és a dallamos rock/metal határán mozog, erőteljes érzelmi tematikával.
Nézzük meg mindezt a gyakorlatban.

A nyitó Rising Sun rögtön utat mutat: dallamos, hatásos, jó kezdőlöket. Ezután három kiváló dal következik. A címadó Break The Silence egyértelműen az album húzódala, felvonultatja a stílus minden fontos elemét. Manapság főleg a német metal bandák készítenek közös produkciókat a csúcsformában lévő Lord of the Lost zenekarral, és a Beyond The Black sem kivétel ez alól. A The Art of Being Alone zaklatott, hideg érintésű szerzemény, míg a Let There Be Rain egy apró kuriózumot is tartogat: a refrénbe épített bolgár dalocska meglepően jól simul bele a dallamokkal megáldott nótába.

A következő Ravens az album egyik érzelmi csúcspontja, melankolikusabb hangvétellel. A The Flood ezzel szemben a legszigorúbb tétel, bár a gépi effektekkel megpakolt refrén kissé túlzásnak hat. A Can You Hear Me pozitív kisugárzása mögött azonban jól érezhetők a feszültségek is.

Az album vége ismét három erős csúcspontot tartogat. A félig angol, félig francia La Vie Est Un Cinema esetében kifejezetten jól működik a kétnyelvű szöveg, sikerült pontos összhangba hozni a zenével. Nem szokványos megoldás, de egyértelműen működik. A Hologram szintén erős darab, itt a nagyívű dallamok és a lendület dominálnak, míg a záró Weltschmerz mélyen érzelmes, súlyos lezárást ad a lemeznek.

A zenészek?
A zenekar középpontjában Jennifer Haben áll, akinek tiszta, karakteres hangja mintha erre a zenére született volna. Kai Tschierschky feszes, rockalapú dobolása stabil hátteret ad, a két gitáros közül Tobi Lodes a melodikusabb vonalat képviseli, míg Chris Hermsdörfer a metalosabb megközelítést hozza – kettősük szépen egészíti ki egymást.

A Break The Silence dalai megérintenek: egyszerűen, kérlelhetetlenül, mégis gyengéden. Az ember ilyenkor óhatatlanul magába néz, és a világ zajában is marad benne egy makacs ritmus, amely – akár akarja, akár nem – a szívéhez igazítja a lépteit.

Nem mondom, hogy ne éreztem volna néha kissé idegennek a Beyond The Black világát, de a lemez végül beszippantott, megszólított.

„Jennifer Haben hangja úgy simít végig az emberen, mint egy frissen vasalt ing, amit úgyis összegyűr a nap. De legalább egy pillanatig elegánsnak érzi magát tőle.”