Három előadó, három érzelem – Ronnie Romero, Annisokay és Empire Drowns. Rideg és komor riffek, melankolikus dallamok, súlyos atmoszféra, amely mélyre húz. A hard rock energiája, a metalcore feszültsége és a doom/metál sötét világai egyesülnek ebben az utazásban. Három lemez, amely mindegyik hallgatásnál új réteget tár fel.

Ronnie Romero – Backbone

Ronnie Romero az utóbbi időben elég gyakran megfordult a lejátszómban: hol ebben a projektben, hol abban a zenekarban tűnt fel. Sőt, idén már egy koncertlemezzel is jelentkezett. Nem sokat tétlenkedik, az biztos. Egyébként én kifejezetten kedvelem a hangját.

A Backbone ezúttal a saját albuma, amely kimondottan szépen szól, a hangszerelése pedig végig magas színvonalú. Ronnie ezzel a lemezzel láthatóan önmagát próbálja építeni, a számos „bérmunka” mellett.

Maga az album egy vérbeli hard rock anyag, dögös alapokkal és nagyívű dallamokkal. A dalok közül mindenképp kiemelhető a címadó Backbone, amelynek erős az energiája, átgondolt, tudatosan felépített darab, afféle alapkő. Ugyanígy figyelemre méltó a Bring the Rock is, kiváló melódiáival – ez a lemez egyik igazi gyújtópontja.

A Hideaway (Run) egy kellemesebb szerzemény, érdekessége, hogy a gitárszólót az ex-Europe-tag Kee Marcello játssza. A korong legkeményebb tétele a Lonely World, míg az Eternally egyszerre hordozza magában a rock vad energiáját és a dallamok szépségét.

Ronnie most is kiválóan énekel, a zenésztársak pedig stabil hátteret biztosítanak. Jose Rubio gitáros klasszikus hard rockban gondolkodik, Francisco Gil Torres basszusgitáros játéka adja a lemez gerincét, Chris Allan dobossal együtt, aki határozottan, sallangmentesen játszik. Alex Bertoni billentyűs pedig fontos rétegekkel gazdagítja a dalokat.

A Backbone nem fogja megváltani a világot, de van benne tartás és karakter; összességében kifejezetten jó hallgatnivaló. Akik szeretik a 70-es, 80-as évek hard rockját modern hangzással párosítva, azoknak nyugodt szívvel ajánlható.

„A Backbone pont azt hozza vissza, amiért anno beleszerettem a műfajba. Nincs túlgondolva, csak egy őszinte rocklemez.”

Annisokay – Abyss//The Final Chapter

Annisokay egy német metalcore zenekar. A 2007-es megalakulásuk óta az Abyss//The Final Chapter a hetedik nagylemezük. A csapat zenéjére jellemző az atmoszférikus elektronikus elemek és az érzelmi kettősség markáns jelenléte, mindezt meggyőző minőségben prezentálva. A lemezen 15 dal kapott helyet, vagyis nem fukarkodtak a talpalávalóval.

A csapat felállása:

• Rudi Schwarzer – ének (scream)
• Christoph Wieczorek – ének, gitár
• Peter Leukhardt – basszusgitár
• Nico Vaeen – dob

Korábban is említettem a produkció erősségét és kidolgozottságát: több kifejezetten jó dalt is találtam, ezek közül csak néhányat emelnék ki. A Human brutális riffjeivel és érzelmes énekével az album egyik legfontosabb pillére, amely azt a kérdést boncolgatja, mit jelent embernek maradni. Az Ultraviolet tele van erővel, ugyanakkor kellően dallamos is – a láthatatlan fájdalom dala.

A Calamity sodró lendületével és fülbemászó, már-már negédes melódiáival belülről indul, majd onnan tör ki. A Silent Anchor a belső terhek metaforája, míg a My Effigy kellően dühös, egyértelmű harc a démonainkkal. A Never Enough és a H.A.T.E. vérbeli metalcore tételek: lendületesek, súlyosak, feszült hangulatúak, mégis dallamosak.

A zenekarban komoly potenciál rejlik, amit következetesen ki is használnak. Az Abyss//The Final Chapter egyáltalán nem tucat metalcore lemez, ráadásul kiváló hangzással szólal meg.

Korábban is kedveltem az európai metalcore színteret, de ezzel az albummal ez az érzés csak tovább erősödött bennem. Erős, több összetevőből építkező, jó dalokból álló anyag az Abyss//The Final Chapter, amelynek ereje abban is rejlik, hogy minden szerzemény egy újabb réteget fejt le az emberi létezés terheiről.

„A dalokban van valami álomszerű folytonosság, mintha mindegyik egy másik élet emléke volna, amelyet az ember sosem él meg, mégis ismer.”

Empire Drowns – Endless Nights

Az Empire Drowns zenéje doom/melodikus death metal, gothic árnyalatokkal, amely olyan érzést kelt, mintha egy hideg skandináv éjszakán sétálnál, minden lépésed mélyen süpped a hóban. Mindezt melankolikus, komor atmoszféra öleli körbe. A koppenhágai csapat 2011 óta működik, az Endless Nights pedig a második nagylemezük.

Hatásaik között ott találjuk a Paradise Lost-ot, a My Dying Bride-ot, az Amorphis-t és a korai Katatonia-t.

Számomra a következő dalok a legkedvesebbek:

• Choir of Fallen Angels – tagolt dalvezetés, súlyos gitárokkal. Ez a fajta nóta nem hívja fel magára azonnal a figyelmet, hanem lassan nyílik ki.
• Stoneheart – lassan hömpölyög, a valóságba húz, a lemez gravitációs pontja.
• The Great Flood – az áramlás eposza, kellő súllyal, billentyűs „mohaszőnyeggel”, az album egyik legkiemelkedőbb dala.
• Endless Nights – a címadó, méltóságteljes darab; ha az éjszakának lenne szíve, így dobogna.

A zenekar tagjai:

• Michael H. Andersen – ének: ő az album lelke, átvezeti a hallgatót.
• Marco Angioni – basszusgitár: adja a pulzust.
• Anders Ro Nielsen – billentyűk: biztosítja az atmoszférát.
• Kim Jörgensen – dob: ritmikai súlyt ad.
• Thomas Birk – gitár: kőbe vésett riffek mestere.

Az Endless Nights úgy simult hozzám, mint egy régi éjszaka emléke, amely időről időre visszatér. Érdekes utazás az album, hiszen maga a zene kevés melegséget hordoz, rideg és komor, de mégis jó elmerülni benne. A dalok átgondoltak, kidolgozottak, atmoszférikusak, és megfelelő súllyal bírnak. Nem egy délutáni leányzsúr háttérzenéje ez, hanem egy gondolkodtató, mélyre húzó zenei élmény.

„Az Endless Nights olyan, mint egy levél, amelyet a sötétség írt; a végére pedig rájövök, hogy a címzett én vagyok.”