Lord Of The Lost – Opvs Noir Vol. 2.

Nem vagyok jártas sem a zenei marketingben, sem a zeneipar különféle hókuszpókuszaiban. Egyszerűen csak egy zenerajongó vagyok. És egy zenerajongó szemével nézve a Lord of the Lost – Opvs Noir Vol. 2 számomra nem adott túl sokat. Nem mondanám, hogy rossz dalok lennének rajta – ez egyszerűen nem igaz –, az viszont tény, hogy a lemez meglehetősen hullámzó színvonalú. Egyrészt.

Másrészt, a fentebb említett marketing ismeretek hiányában azt sem igazán értem, mi értelme volt néhány hónappal az első rész után kiadni az Opvs Noir trilógia következő fejezetét. Meghallgattam becsülettel – kétszer is –, és lehet, ha még többször tenném, további rétegeket fedeznék fel benne. De nem akarom. Pedig az első részről ezt írtam:

„Az Opvs Noir Vol. 1 nem okozott csalódást, a műfaji közegben abszolút hiteles, hallgatható album született. Vannak rajta olyan dalok, amelyekben erősen megmutatkozik a zenekar identitása, és ezt igyekeztek is kidomborítani. Tény, hogy a lemez komorabb hangulatú, ugyanakkor – talán a sok vendég miatt – színesebb is.
A kíváncsiságom végül kielégült, olyannyira, hogy ezután figyelemmel fogom kísérni a Lord of the Lost munkásságát.”

Most már nem így gondolom. Számomra ez az album csalódás volt, bár az évek alatt megtanultam, hogy nagyjából ilyenkor mire lehet számítani.

Pedig a lemez kifejezetten jól indul a The Fall from Grace című dallal. Tipikus Lord of the Lost-szerzemény: nagyívű, végig fenntartja az érdeklődést, mint egy fekete kapu, amely lassan, méltósággal tárul ki. Az Infected Rain közreműködésével készült Would You Walk with Me Through Hell? feszült, hideg, szinte viszolyogtató, mégis a refrénben valamiféle világosság gyullad benne.

A One of Us Will Be Next a lemez tűpontos lenyomata: jó dal, erős dallamokkal, sötét, gótikus hangulattal, de ilyesmit már hallottunk tőlük korábban is.

A következő két tétel azonban egyértelmű színvonalcsökkenést hoz. A Walls of Eden ugyan rendelkezik egyfajta áramlással – mint a vér az ereinkben –, de hallgatás közben gyakran elkalandoztam. A következő vendég Käärijä, a vele közös Raveyard viszont egyértelmű mélypont: hatásvadász, és egyszerűen nem működik számomra.

Ezzel szemben a The Last Star sötét, mégis jól összerakott és érzelmes darab; egy halvány fény, amely vezet, majd lassan elhalványul.

A lemez második fele is hullámzó színvonalú. A What Have We Become zaklatott, vészjósló szerzemény, de nagyon távol áll tőlem. A Winter’s Dying Heart viszont megmutatja, miben erős igazán a Lord of the Lost: mélabús, sötét, mégis erőteljesen kitárulkozó, mint a jég, amely lassan olvad.

A Scarlet ugyan nem csúcspont, de legalább izgalmasabb, a Please Break the Silence pedig ismét egyértelmű erősség. A dalban a League of Distortion énekesnője, Anna Brunner duettezik Chris Harms-szal. A szám él és lüktet, tele van érzelemmel; a kettős vokál kifejezetten jót tesz neki, Anna hangja pedig még tovább erősíti az összhatást.

A Sharp Edges pedig lezárás: érzelmes búcsú, kilépés a sötétségből.

Összességében tartom azt, amit az elején írtam az Opvs Noir Vol. 2 kapcsán. Szép dolog egy trilógia, de ha a részek ennyire közel jelennek meg egymáshoz, a hatás óhatatlanul összemosódik. Az első rész még le sem ülepedett bennem, így ez a lemez nem tudott igazán megérinteni. Kár érte, mert lenne benne mélység – talán csak több idő kellett volna hozzá, zenehallgatóként ezt így nem könnyű befogadni. Összefolyik, egyszerűen nem ragad meg. És még hátravan egy harmadik fejezet is…

„Az Opvs Noir Vol. 2 úgy hullik rám, mint forró vas a vízbe: sistereg, füstöl, de nem marad meg a formája, mert túl korán érkezett az előző után. Jó volna külön szeretni, de bennem összefolyik, mint a tegnapi bánat a csenddel.”