I Prevail  – Violent Nature

Az évek folyamán a metalcore az egyik kedvenc műfajommá vált. Valahogy utat talált hozzám a benne rejlő modern energia és a dallamok ötvözete. Persze ez a kombináció nem mindig sikerül mindenkinek, de a nagy számok törvénye miatt jó esély van rá, hogy akadnak a műfajban olyan zenekarok, akik jó dalokat írnak és erős lemezeket raknak össze. Úgy gondolom, hogy az I Prevail ezek közé a bandák közé tartozik.

A 2013-ban alakult amerikai csapatnak ez már a negyedik lemeze, ráadásul az első Brian Burkheiser távozása után. Innentől Eric Vanlerberghe felel a tiszta és a hörgős énekért is. Mellette Steve Menoian és Dylan Bowman gitárosok, Gabe Helguera dobos és Jon Eberhard basszusgitáros alkotják a zenekart. (Eberhard egyébként a lemez producere is volt.)

A Violent Nature-t a nyers erő és a sötét dallamok találkozása jellemzi. A kilencvenes évek nu metalos dühe keveredik a modern metalcore precizitásával. Persze ezek mit sem érnek jó dalok nélkül, úgyhogy vizsgáljuk is meg, milyen a Violent Nature dalcsokra.

A nyitó Synthetic Soul sok mindent felvonultat: melankolikus, keserédes hangulatot, erős dallamokat, elektronikus részeket és helyenként vaskos gitárokat. Egy érzelmileg kiüresedett világkép lenyomata. Ezt követi a zaklatott, zúzós és nyers NWO. Ezek is erős szerzemények – gyakorlatilag az egész album ilyenekből áll –, de a Pray viszi el a pálmát. Fülbemászó, érzelmes tétel, van benne némi szirup, de nincs túltolva, sőt egy kis durvulást is kapott. Nincs béke, csak düh.

Azt biztosan ki lehet jelenteni, hogy a zenekarban megvan a dallamérzékenység. Az Annihilate Me ezt tökéletesen bizonyítja, szépen találják el az egyensúlyt a zúzós és a dallamos részek között. A címadó Violent Nature rögtön letámad: zaklatott, brutális és agresszivitástól feszült. A Rain az a mélabús, lassan épülő tétel, amitől pár éve talán még kirázott volna a hideg – most viszont tetszik. Úgy látszik, én is változom.

Az Into the Hill a lágy bevezetéstől a kitörésig ível, erős dallamokkal. „Szőrös tökű” metalosként tiltakoznom kéne, de basszus… tetszik. A Crimson and Clover kapcsán az jutott eszembe, hogy micsoda tinilánykedvenc dal ez – már 1968-ban is az volt. Ugyanis ez egy Tommy James & The Shondells-feldolgozás, amely az I Prevail kezei között modern, új textúrákat kapott.

A God pontosan az előző tétel ellentéte: feszültséggel teli, brutális és sötét. A Stay Away zárja az albumot; talán ez az egyetlen szerzemény a korongon, ami kevésbé izgalmas. Egy mérgező kapcsolattól való elszakadásról szól.

A lemez hangzása rendben van, és a zenészek teljesítménye is megér pár szót. Eric Vanlerberghe képes volt megugrani a szintet: már nemcsak a düh hangja, hanem maga az I Prevail. A két gitáros masszív betonfalat épít, Jon a zenekar építésze, Gabe pedig a nyers energiáért és a groove-osabb ütemekért felel.

Az I Prevail – Violent Nature pályájuk egyik fordulópontja. Egy frontemberrel viszik tovább a produkciót, aki képes volt energiával megtölteni a teljes anyagot.

Nekem tetszik ez a lemez, mert megvan benne mindaz, amit a bevezetőben említettem: a modern energia és a dallamok ötvözése. Úgy, mintha a saját dühünket és reményünket üvöltené vissza ránk – ezért lehet szeretni.

„Ez a lemez olyan, mintha a természet erőszakos oldala beiratkozott volna egy önismereti tréningre.”