Nehéz megítélni, hogy áldás vagy teher-e egy fiatal művész számára, ha valamelyik felmenője komoly életművet hagyott maga után. Mennyire határozza meg a csemete életét, ha úgy dönt, hogy – jelen esetben – az apja nyomdokain halad? Wolfgang Van Halen, Eddie Van Halen fia azonban abszolút előnyt kovácsolt a papa örökségéből. A „gének nem hazudnak” közhelye itt nagyon is igaz: a srác multiinstrumentalista, és mindent maga csinál. A dalokat ő írja, minden hangszeren ő játszik, és mindemellett kiváló énekes is. A tortán pedig csak a hab, hogy Wolfgangban megvan a kellő önirónia és humor – érdemes megnézni néhány videoklipjét, némelyik kifejezetten szórakoztatóra sikerült.

A The End már a harmadik albuma a Mammoth névre keresztelt „zenekarának” (koncerteken egy tapasztalt, stabil turnécsapat játszik vele).
A lemez tematikája a szorongással teli világnézet megfogalmazása; a dalszövegekben visszatérő motívum a világvége-érzés. Az évek alatt kialakult saját arca és hangzása miatt elhagyta a WVH-utótagot – ha ez nem az önállósodás jele, akkor semmi.

És akkor tulajdonképpen milyen is a zenéje? Alapvetően hard rock, amelyben alternatív rockos és grunge-os elemek is felbukkannak. Ehhez társul a gyakori váltakozás a melodikus hangulatok és a dinamikusabb kitörések között. Nézzük meg, mindez hogyan érvényesül a The End dalain.

Az album a húzós, dögös One of a Kind-dal indul – jól összerakott, energikus nyitány. A címadó The End sodró, remek gitárjátékkal operáló tétel, amely egyszerre sötétebb tónusú és mégis felemelő. Noha Wolfgang hozott anyagból dolgozik, mégis ott van a frissesség a dalaiban; ez érződik a Same Old Song-on is. A The Spell dallamai és technikai megoldásai erősen mutatják a dalszerző érettségét. Az I Really Wanna főriffje egészen kiváló, a dalnak van húzása, a végére pedig egy kis, felszabadult zúzás is jut.

Eddig is magas színvonalon mozgott a lemez, de a második felében még egy fokot felfelé lép. A Happy grunge-os ihletése sodró lendületben bontakozik ki, kiváló dallamokkal és remek gitárjátékkal. A Better Off szépen hömpölyög tovább, benne egy finom, bluesos ihletésű gitárszólóval. A Something New felszabadító, optimista kisugárzású; a Selfish refrénje pedig óriási, miközben a dal egyszerre hangulatos és nyers. Az All in Good Time pozitív energiát áraszt, elmélkedő, mégis megnyugtató zárás.

A zenészek teljesítményét említeném — de itt gyakorlatilag egy ember munkájáról beszélünk. Wolfgang játéka kiemelkedő és sokrétű, teljes kontroll alatt tartja az egész produkciót. Technikás, precíz hangszeres teljesítmény mellett erőteljesen és magabiztosan énekel. A lemez egységes, mégis változatos, és megvannak a maga határozott keretei.

Wolfgang Van Halen immár teljesen önálló alkotói identitást épít. A kortárs lét bizonytalanságát és szorongását hangjegyekre ülteti, a stílusok keverésével pedig érzelmileg telített hangképeket hoz létre. Újra és újra bebizonyítja, hogy saját jogon is kiváló zeneszerző és előadó.

„Wolfgang kimondja, amit mindannyian érzünk: a bizonytalanságot.”