Becsülni szoktam azokat a zenekarokat, amelyek nem ülnek fel a divathullámokra, hanem azt a muzsikát játsszák, amely a meggyőződésük, vagy egyszerűen azt, ami belőlük jön. Ráadásul a stílusuk nem éppen trendi, mégis modernizálták, és beletették a mai energiákat. A Rust N’ Rage is pontosan egy ilyen banda: dallamos hard rockot, glam metalt és US metalt szállítanak. A zenekar a finnországi Poriból származik – abból a városból, amely 1966 óta évről évre otthont ad Európa egyik leghíresebb jazzfesztiváljának. De ez csak egy kis színes háttérinfó.

A srácok finnek, és olvastam egy érdekességet Finnországról: náluk a legnagyobb a metal-sűrűség a világon, ugyanis százezer főre 70,6 metalzenekar jut.

A csapat 2010-ben formálódott együttessé. A Songs Of Yesterday a negyedik nagylemezük, amelyet a következő felállás követett el:
Vinsentti Koivula „Vince” – ének
Joel Korpela „Jezzie” – dob
Eero Mäkinen „Eddy” – basszusgitár
Joni Kuuri „Johnny” – gitár

Hatásaik között ott a Mötley Crüe, a Dokken, a Judas Priest és a Guns N’ Roses. A Rust N’ Rage egyébként híres energikus, izzó hangulatú fellépéseiről is.

A srácok elmondták, hogy az album egy adrenalintól fűtött rock ’n’ roll, tűzben kovácsolt riffekkel és fogós dallamokkal. Több szerzemény régi ötletből született, de friss energiákat kaptak. A stúdiózás intenzív volt, pont azért, hogy megmaradjon a spontaneitás. A lemez tulajdonképpen egyszerre múltidézés és újrakezdés. És ha már stúdiózás: a zenekar a Frontiers istállójához tartozik, így a felvételek is Olaszországban készültek. Érdekesség, hogy tudatosan bent hagytak kisebb hibákat, hogy emberibb, természetesebb legyen a hangzás.

Na, nézzük, mennyire sikerült mindezt megvalósítani!

Rögtön az első, One For All (All For One) egy húzós, laza felütés remek refrénnel. A Songs Of Yesterday már érzelmesebb, de modern energiáktól lüktet. A Just Like a Brother kicsit más arcát mutatja a bandának: power metalosabb jelleggel bír, főleg a himnikusabb refrén miatt.

A hatások között nem szerepelt a Bon Jovi, de a következő Hey Jane hallatán mégis ott van a szellemisége – némi játékossággal megspékelve. A lemez közepe viszont kissé leül. A Gone But Never Forgotten country-ihletésű hangulatával még működik, de a Rollin’ Till Morning hard rockos miliőjével már eléggé tucatérzésű darab.

A robbanékony, pulzáló, nyolcvanas éveket idéző Open Fire viszont újra feljebb tolja a lendületet. A korong utolsó tételei pedig ismét a lemez eleji frissességet és energiát hozzák vissza. Az I Am The One feszes tempója és nagyívű dallamai remekül működnek, a Gave It All I Got pedig egy lírai, szépen összerakott szám, tele őszinteséggel és szenvedéllyel. Az albumot a Fire It Up zárja: igazi energiafelszabadító, pattogós, bulizós metal himnusz.

A lemez összességében jól szól, bár a dob nekem kissé puffogós.

A zenészi teljesítményekbe nem nagyon lehet belekötni. Vince erőteljesen, karizmatikusan énekel – a hangjában ott a nyolcvanas évek nosztalgiája és a mai kor is. Néhol nekem a HammerFall-os Joacim Cans jut róla eszembe. Johnny gitárjátéka remek, Jezzie dinamikusan dobol, Eddy pedig lüktetően basszusozik.

Nem tudom, ki hogy van vele, mennyire jön be ez a modernizált ’80-as évek-hangzás. Nekem momentán igen. És ha valami okosságot is kéne írni végszó gyanánt, akkor az lenne, hogy a Songs Of Yesterday üzenete az: a rockzene nem múzeumi darab, hanem élő tűz. A tegnap dalai nem puszta nosztalgiák, hanem egy új fejezet kezdete – közösségi energia és összetartozás. Egyszerre tisztelgés a rockzenei múlt előtt és üzenet a jövőnek.

„A Songs Of Yesterday olyan, mint egy gyors ital: rövid, ütős, és utána otthon magyarázkodni kell.”