Vannak zenekarok, amelyek pályafutása, zenei fejlődése, a honnan hová való megérkezése, illetve eljutása, egy izgalmas utazás – lemezeik pedig ennek az útnak az állomásai. A finn Amorphis útja a death metalból indult, de már korán megmutatták, hogy több rejlik bennük a puszta brutalitásnál. Idővel zenéjükbe beépült a folk és a progresszív vonal is, és onnantól kezdve minden albumuk egy új fejezet lett sajátos hangzásuk krónikájában.

A népi dallamok, a billentyűk atmoszférája, a tiszta ének és a hörgés olyan egyedi elegyet alkotnak, amit nehéz beskatulyázni. Egyszerre epikus, melankolikus és súlyos.

Na, szóval: az 1990-ben, Helsinkiben alakult csapatnak a Borderland immár tizenötödik albuma. A bevezetőben említett folyamatos fejlődést jól mutatja, hogy a dalok most könnyedebbek, kevésbé progresszívek – lágyabbak és talán kissé populárisabbak is. Viszont átgondoltak, jól megkomponáltak, és végig figyelemfenntartóak.

A szerzeményekben sok a billentyű, amely nemcsak színez, hanem kijelöli is az irányt. Ez tulajdonképpen nem csoda, hiszen a lemez tizenegy tételéből hét Santeri Kallio nevéhez fűződik. Rajta kívül Olli-Pekka Laine basszusgitáros, Jan Rechberger dobos, Esa Holopainen és Tomi Koivusaari gitárosok, illetve Tomi Joutsen énekes alkotják a zenekart.

Az énekes a lemezzel kapcsolatban elmondta, hogy organikusabb, atmoszférikusabb anyagot szerettek volna, és remélik, hogy érzelmeket vált ki a hallgatókból. Az Amorphis mindig más albumot akar készíteni, és elégedettek a Borderlanddel. Ugyanakkor az anyag kapcsolódik az előző, Halo című lemezhez is – csupán más árnyalatokkal. A Borderland belső utazásokról, átmenetekről és megújulásról szól, miközben megtartja a mára védjegyükké vált Amorphis-jegyeket. Ebben nagy szerepe volt Jakob Hansen producernek, akivel sikerült frissíteni a hangzást.

Nincs mit tenni: barangoljuk be ezt a bizonyos határvidéket!

A Circle remek kezdet: mély, személyes, felemelő és sodró lendületű – mintha egy belső világ ébredne. A Bones már más, de szintén kitűnő dal: komolyabb, fenyegetőbb; a verzék hörgősek, a refrén viszont reménykeltő – mint amikor a múlt csontjai megmozdulnak.

A lendületes Dancing Shadows sok billentyűt kapott, váltott énekkel és remek refrénnel – mintha az árnyak lassan körbeölelnének. A Fog to Fog az előző tétel tematikáját viszi tovább: olyan dal, amely melléd áll és elkísér.

Itt érdemes egy pillanatra megállni. Az album hallgatása közben azon gondolkodtam, milyen hangulat kell a Borderland megértéséhez. Már elsőre megérintett a lemez atmoszférája, és a következő hallgatások során sem éreztem mást. Lehet, nem is kell ezen agyalni – csak hagyni, hogy a muzsika keltsen érzéseket bennünk.

A Strange sodró, léleknyitogató dal; a Tempest pedig, erős szintijátékkal és drámai felépítéssel festi meg a belső összecsapásokat.

A The Lantern viszont valamiért nem tudott igazán elkapni – pedig minden benne van, ami jellemző a Borderlandre. Nem vezet ki a sötétségből, inkább megmutatja, hogyan élj benne.

Elérkeztünk a címadó felvételhez, amely számomra lényegesen izgalmasabb az előzőnél – itt-ott folkos elemek is felütik a fejüket. Fokozatosan építkezik, mint amikor a köd mögül végre feltárul a táj. A Despair méltó lezárás: lassú, súlyos és sötét.

Ha meg kell vonnom a konklúziót, azt mondanám, hogy a Borderland egy belső utazás, amit együtt járunk végig a zenekarral. Olyan, mintha régi barátokkal térnénk vissza egy ismerős tájra. Nem akar meglepni, de van mit mondania.

„A Borderland nem határvonal, hanem egy átjáró múlt és jövő között.”