Amikor értesültem az Edda – A kör című musicalről, eldöntöttem, hogy mindenképpen látni szeretném. Nem vagyok „feketeöves” Edda-s, de a dalaikban ott van az az erő, érzelem, szenvedély, düh, harag, fájdalom és lázadás, amelyekből simán össze lehet hozni egy jó kis történetet. (Emlékezzünk csak a korai idők Ballagás című filmjére!)

Végül a Győri Nemzeti Színházban sikerült elcsípnem a produkciót, ahol iszonyatos teltház volt – még a lépcsőjegyek is elkeltek. Két nap alatt ez már a harmadik előadás volt! Érdekes volt megfigyelni a közönség összetételét: minden korosztály képviseltette magát. A színházba járó nézők mellett feltűntek a keményvonalas Edda-rajongók is – előttünk egy félsornyi Edda fanatikus végigénekelte az előadást. A produkció átmenetet képezett a musical és a rockkoncert között: a közönséget többször bevonták az éneklésbe, sőt az elején még azt is bemondták, hogy ne némítsuk le a telefonunkat, hanem nyugodtan készítsünk képeket, videókat, és vigyük az előadás jó hírét a világba.

A díszlet nem volt túlbonyolítva, de erős vizuális hatásokkal dolgozott – háttérvetítésekkel, kivetítőkkel. Ez azonban csak a keret volt, mert az est valódi főszereplői az Edda-dalok voltak. Maga a történet nem ásott le filozófiai mélységekbe: a felnőtté válásról és az ezzel járó döntésekről szólt. Egy szegény utcazenész beleszeret egy befolyásos politikus lányába, de a társadalmi különbségek miatt szakítás lesz a vége. Ezután találkozik egy motoros banda vezérének húgával, akivel egymásba szeretnek. Hősünk zenekart alapít, ami idővel sikeres lesz, az énekesből sztár válik, majd jönnek a bonyodalmak, konfliktusok, de végül – ahogy az lenni szokott – minden jóra fordul.

A motorosok egyébként tényleg színpadon voltak, hatalmas gépeikkel, és egyértelműen emelték az előadás látványát és hangulatát.

Az Edda-dalok gyakorlatilag önmagukat kínálták a cselekményhez – mindegyik egy külön történet. Magamban nem tudtam eldönteni, hogy a dalokra húzták-e rá a sztorit, vagy ezek a számok egymás mellé téve is elmesélnek egy teljes történetet. Valószínűleg mindkettő igaz.

Bevallom, nekem kellett egy kis idő, mire igazán megérkezett az érzés: nagyjából a harmadik dalnál vettem észre, hogy élvezem, amit látok és hallok. Ennyi idő kellett, hogy egymásra találjunk, de onnantól engem is elkapott – ahogy mindenkit a nézőtéren –, felemelt és magával ragadott.

A főszereplőt alakító Nagy Szilárd beleadott apait-anyait – amúgy is remek orgánuma van. Pataky Attila fia, Gergő is helytállt, de külön ki kell emelnem a női szereplőket: Réthy Zsazsa (aki Nagy Szilárd felesége a valóságban is), Fedor Kyra és Henczy Emma minden tekintetben kiválót nyújtottak. Ha kellett, érzelmesek voltak, ha kellett, vadak, ha kellett, dögösek – és nem mellesleg kiválóan énekelték azokat az Edda-szerzeményeket, amelyek nekünk eredetileg férfihangon vésődtek be.

Az est embere nálam mégis Kovács Áron volt. Szerepe szerint a szerelmes lány bátyját alakította, aki húgát minden helyzetben védelmezi. Színészi teljesítménye, hangja és megjelenése is kiemelkedő volt. Természetesen mindenki büszke lehet a munkájára – a színészektől a táncosokig.

A musicalnek több csúcspontja is akadt: Szélvihar, Mi vagyunk a rock, Éjjel érkezem, Szellemvilág, A kör, Utolsó érintés, Nincs visszaút – csak hogy néhányat említsek. Az utolsó tíz percben már mindenki talpon állva énekelt és tapsolt, a színészek pedig többszöri ráadás után búcsúztak el a közönségtől.

Az elején említettem, hogy a közreműködők arra kértek bennünket, hogy vigyük el a produkció jó hírét. És valóban: ezt a darabot érdemes továbbvinni, megmutatni mindenkinek, hogy az Edda-nóták és a musical műfaja nem is állnak olyan távol egymástól. A rockzenére fanyalgók is megláthatják, mennyi erő, szépség és érzelem rejlik ebben a világban.

Ha esetleg a színészi játék nem is volt mindig tökéletesen kifinomult, a szereplők szívüket-lelküket beletették – pontosan azt, amiről az Edda-dalok is szólnak.