Nemrégiben volt húsz éves a Bullet For My Valentine – The Poison albuma, amely a nemzetközi rockszíntér első vonalába repítette a zenekart.

A walesi Bullet For My Valentine nálam azt a fajta európai metalcore-t képviseli, ami a legközelebb áll a szívemhez. Van benne valami a szirupos amerikai csapatokból, egy kevés az ausztrál vonalból is, de ott érződik a brit metal erős gyökérzete. Ebből az elegyből született meg az a muzsika, amely izgalmassá és rokonszenvessé teszi őket számomra. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem a debütáló The Poison albummal ismertem meg a bandát – ez jóval később következett.

A zenekar jókor volt jó helyen. A 2000-es évek közepén a nu metal kifutóban volt, a metalcore viszont éppen szárnyalni kezdett. A srácok mindent egy lapra tettek fel: otthagyták a munkájukat, hogy teljesen a zenére koncentrálhassanak. Ez a lemez volt az ugrás a bizonytalanságból a „nagy ligába”.
A tagok – Matthew Tuck (ének/gitár), Michael Thomas (dob), Michael Paget (gitár) és Jason James (basszusgitár) – korábban olyan munkákat végeztek, mint farmerhajtogatás a Levi’s-nél, lemezbolti eladó vagy mozigépész.

A zenekar még 1998-ban, Jeff Killed John néven alakult, és kezdetben feldolgozásokat játszottak. Hogy milyen jól tették, hogy mertek bátrak lenni, azt az első lemezük sikere bizonyította: azonnal meghozta az áttörést. Olyannyira, hogy megnyitotta az utat az utánuk jövő brit metalcore bandák előtt, mint például a Bring Me The Horizon vagy az Architects.

Nincs mit tenni – bontsuk elemeire, mennyire mérgező anyag is a The Poison.

A korong az Apocalyptica közreműködésével készült Intro című tétellel indul, ami gyönyörű bevezetés. A Her Voice Resides már egy érdekes keverék: a zene metal, az ének metalcore és punk hatásokkal fűszerezett – nyers és dühös. De a buli csak ezután kezdődik igazán.

A jól felépített 4 Words (To Choke Upon) egy kiváló szerzemény, amely folyamatosan fenntartja a figyelmet, és gyakorlatilag megágyaz a generációs himnusznak számító Tears Don’t Fall-nak. A dal lassan építkezik, de amikor elér hozzád, felszabadít. Dallamosabb, kissé amerikai ízű metalcore, amely a közepétől bedurvul, a végére pedig teljesen kiteljesedik.

A Suffocating Under Words of Sorrow (What Can I Do) szintén remek, tempós tétel: súlyos, mégis dallamos. A Hit the Floor tartja a magas színvonalat – érzelmes dallamok, dögös gitárok, haragos, gyors, kompromisszummentes.
Az All These Things I Hate (Revolve Around Me) ehhez képest talán kissé sziruposabb szerzemény (nem véletlenül lett rádiós sláger), de a zenekar egyik legfogósabb dala.

A következő három nóta is a csúcspontok közé tartozik: a Room 409 súlyos riffjeivel, sötét hangulatával és dühével; a címadó The Poison lüktető energiájával; valamint a 10 Years Today, amely egyenesebb felépítésével, remek dallamaival és személyes hangvételével emelkedik ki.

A Cries in Vain is erős darab, hozza a zenekarra jellemző dallamvilágot és több hangulati elemet is megmutat (ez volt az egyik legelső Bullet-dal). A Spit You Out érdekessége, hogy közepén koncertbetétet rejtettek el, míg a The End méltó lezárás: fokozatosan építkezik, tempót és izgalmat hoz a végére.

A kritikusok kiemelték a sötét, romantikus szövegvilágot, a dallamos, de mégis brutális hangzást, valamint azt, hogy a lemez hidat képezett a metalcore és a mainstream rock között. Meghatározta a 2000-es évek metalcore irányát. Bár a zenekar követte a műfaj sajátosságait, tökéletesen időzített. Erős dalok, technikai profizmus, érzelmi mélység – mindez kiegészült a mainstream crossover potenciállal.

Természetesen akadtak ellenvélemények is: a kritikusok egy része sablonosnak tartotta a stílust, néhol összefolyónak a dalszerkezeteket, és hosszúnak az albumot.

A rajongók szerint viszont nem túlkísérletező, de teljesíti a műfaji elvárásokat. Emlékezetes riffeket és dallamokat hoz, különösen az akkori metalcore színtéren. Az ellenzők szerint viszont túldramatizált és tinédzseres – a megosztottság tehát érthető.

A hűségesek így foglalták össze érzéseiket a The Poison kapcsán:

• „Olyan, mint egy szakítás után írt napló.”
• „Egy szerelmes levél, amit a haragkezelő tréningen írtak.”
• „Ez az album segített feldolgozni a tinédzserkori traumáimat – most pedig segít feldolgozni, hogy milyen is voltam tinédzserként.”

A dalgyűjtemény húzódala, a Tears Don’t Fall, mára több mint 276 millió megtekintésnél jár.

A Bullet For My Valentine – The Poison lemeze egy generációs hangulatkép, egy érzelmi túlreagálás és egyben mérföldkő. Elindította a zenekar karrierjét, felrakta őket a metalcore térképére. Turnéztak az Iron Maiden-nel és a Guns N’ Roses-szal is. Az album meghatározta a 2000-es évek közepének brit metalcore hangzását: melodikus, érzelmes, mégis agresszív.

A The Poison a zenekar identitásának alapköve – minden, ami utána jött, ebből nőtt ki.
A Bullet For My Valentine ezzel a lemezzel kilépett a próbateremből és belépett a kollektív emlékezetbe.