Miért szeretem a Primal Feart?

Azért szeretem a német power metal bandát, mert mindig azt kapom tőlük, amit várok. Nem szoktam csalódni bennük: hozzák a Judas Priest és a Helloween hatású muzsikát, az elvárt minőséget, a feszes tempókat, a gyorsabb témákat, a nagyívű refréneket és az energikus előadásmódot. Nem váltják meg a világot – de nem is kell.

Az 1997-ben alapított Primal Fearnek a Domination a 15. nagylemeze. A zenekar elmondta, hogy 25 dalból választották ki az albumra kerülő szerzeményeket. Ralf Scheepers énekes kiemelte, hogy régóta nem érezte ilyen jól magát, mint amikor az új dalokat rögzítették. Azt is hozzátette, hogy bár végül a rajongók döntenek egy album értékéről, ők sosem adnának ki olyan munkát, amellyel nincsenek teljesen megelégedve. Szerinte a Domination szép egyensúlyt teremt az erő és az őszinteség között – és mindenképpen előrelépés a zenekar számára.

A lemezt a következő felállásban vették fel:

• Ralf Scheepers – ének
• Mat Sinner – basszusgitár
• Magnus Karlsson – gitár, billentyű
• Thalia Bellazecca – gitár
• André Hilgers – dob

Az első tétel, a The Hunter, energiával teli, tipikus Primal Fear-dal – pont ezért szerethető. A Destroyer valamivel gyengébb, de a refrénje nagyívű, erős riffekkel megtámogatva. A „kissé” Helloween-hangulatú Far Away sodró lendületével ragad magával.

Nálam a csúcs I Am The Primal Fear: himnikus refrén, kellő dög, Scheepers remek énekteljesítménye, egy igazi önmeghatározás. A belső küzdelmekről szóló Tears Of Fire is a jobbak közé tartozik, szépen felépített refrénnel, akárcsak a Heroes And Gods – amely a hősiességről és a hitről szól, és könnyen közönségkedvenc lehet.

Az instrumentális Hallucinations,  lírai pihenőt hoz, érzelmes dallamokkal. Ezután újabb csúcspont következik: az Eden, a leghosszabb dal a lemezen. Lírikus bevezető után monumentális refrénnel indul, igazi drámai tétel. Ebben a számban vendégként Melissa Bonny is feltűnik, aki plusz színt ad a dalhoz.

A Scream csatakiáltásos, harcias, epikus és tökéletesen „headbangelős” nóta. Nem tudom, mennyire tudatos szerkesztés eredménye, de utána három sötétebb, keményebb darab következik: a klasszikusabb Primal Fear-vonalat hozó The Dead Don’t Die, a feszültséggel teli Crossfire, valamint a súlyos riffekkel operáló March Boy March.

A végére egy szokatlan, lírai lezárás maradt: zongorával, vonósokkal, Scheepers narrációjával, majd egy nyitott üzenettel – arról, hogy egy dallam akkor is velünk maradhat, ha már minden elmúlt.

Az album hangzása kiváló, a zenészek teljesítménye pedig hibátlan. Egy rajongó találóan így fogalmazta meg a lemez esszenciáját: „A Domination olyan, mintha a Judas Priest összeházasodott volna a Terminátorral.”

Összegzés: azt kaptam, amit vártam – sőt talán még egy kicsit többet is.
Ezért szeretem a Primal Feart.