El kell mondanom, nagyon élvezem az új zenekarok felfedezését. No persze, nem hasonlítanám magam a történelem nagy felfedezőihez – Marco Polo, Kolumbusz Kristóf, Magellán vagy James Cook jóval többet tettek le az asztalra nálam. De azért én is szívesen elkalandozgatok a világ különböző szegleteibe, újabb és újabb zenekarok, lemezek és kiadványok után kutatva. Ezúttal Németországba, pontosabban Észak-Rajna–Vesztfáliába vezetett az utam – természetesen csak virtuálisan.

Az általam most „felfedezett” banda a Motorjesus. Újdonság számomra, de korántsem kezdők: a társulat 2006-ban vette fel ezt a nevet, korábban ugyanis The Shitheadz néven működtek 1992-től. Egyik daluk címe volt a Motorjesus, és végül ezt választották – jóval „promózhatóbb” – zenekarnévnek.

Stílus tekintetében nincs itt semmi hókuszpókusz: csípőből nyomják az erőteljes, dallamos metalt. Hatásaik között a Motörhead, az Iron Maiden és a Judas Priest is szerepel, de több dalban is felfedezni véltem az amerikai dallamos metal örökséget, például a Skid Row hatását.

A Streets Of Fire a Motorjesus hetedik nagylemeze. A felállás:

• Andreas Peters – gitár
• Chris Birx – ének
• Dominik Kwasny – basszusgitár
• Patrick Wassenberg – gitár
• Adam Borosch – dob

A zenekar egy interjúban elmondta, hogy energikusabb, heavy metalosabb hangulatú albumot akartak készíteni. Nézzük, sikerült-e!

Már a nyitódal, a Somewhere From Beyond megadja az energiát, és a következő, Back For The War még erre is rátesz egy lapáttal – itt ráadásul a refrén is rendkívül fogós. A címadó Streets Of Fire az album csúcspontja: mélyebb gitárok, lazaság és feszesség tökéletes egyensúlyban.

A továbbiakban kapunk például egy punkosabb tempójú They Don’t Die-t, vagy a zenekari sémákra épülő New Messiah Of Steel-t, amelyben mégis ott vibrál az ösztönösség is. A kettő között helyet kapott a súlyosabb Return To The Badlands, amely erős alapokra épül, kiváló refrénnel. A kiállás lassít, hangulatot teremt, majd egy remek gitártémával újra felpörög.

A 2. Evil kicsit finomabb, dallamosabb darab, míg a Driving Force újra belehúz – itt érzem leginkább a Skid Row hatását. A Holy Overdrive pedig egyenesen a ’80-as évek amerikai metal világát idézi.

A végére sem hagynak pihenőt: a City Heat szigorúbb, a The End Of The Line szinte szétfeszül az energiától, a Confrontation pedig punkos húzással zárja a lemezt.

A zenekar a saját stílusát Heavy Rock-ként definiálja. A dalszerzés módszerén nem változtattak, viszont a rutinjuk miatt mára pontosan tudják, mi működik és mi nem – így csak a legerősebb dalok kerültek fel az albumra.

A produkció remekül szól, a zenészi teljesítmény kifogástalan, és külön kiemelném Chris Birx énekét, akinek karcos, mégis erőteljes orgánuma tökéletesen illik a dalokhoz.

Szóval érdemes a nagy felfedezők nyomába lépni, és új – vagy számunkra eddig ismeretlen – bandák után kutatni. A Streets Of Fire mindenképp megér egy hallgatást.

És a borító is kifejezetten ütős!