Valahogy mindig is hittem a véletlenekben. Nem gondolom, hogy minden előre meg van írva; néha egyszerűen csak az apró mozzanatok összjátéka alakítja úgy a dolgokat, ahogy.

Egy ilyen véletlen találkozásnak köszönhetem a megismerkedésemet a Seasons In Black zenekarral is. Nem is őket kerestem szokásos zenei böngészéseim közben, de a program feldobta egyik klipjüket, én pedig kattintottam. És milyen jól tettem!

A banda 1996-ban alakult Bajorországban, ám nem kapkodták el a dolgokat: a mostani mindössze a harmadik nagylemezük, ráadásul az előző 12 éve látott napvilágot. Ennek oka részben az lehet, hogy az énekes, Lucki Mauer elég elfoglalt ember – ismert író és televíziós szakács.

A kezdetekben még black metal projektként indultak, mára azonban sokkal inkább a death metal dominál náluk, erőteljes groove-okkal és masszív riffekkel. Olyan az egész, mint egy vasércet szállító tehervonat. Érdekesség, hogy saját meghatározásuk szerint a stílusuk: doomcore.

A zenekar tagjai:

• Lucki Mauer – ének, basszusgitár
• Roman Adam – gitár
• Leon Hanff – gitár
• Markus Neumeier – billentyűk
• Harald Hemauer – dob

Zenei utazás az Anthropocene-nel

Már a nyitásban megkapjuk a Seasons In Black esszenciáját: súlyos riffek, hörgős, de dallamos refrén, a dal közepén pedig szintiszínezések. A World Wide Venom erőteljes kezdés, a zenekar nevét viselő szerzemény pedig tovább fokozza az izmos nyitányt – ráadásul sajátos atmoszférát is teremt.

Hasonlóan emlékezetes a You Get What You Give refrénje, amely némileg más irányba tereli a dal komor hangulatát. Ebben a számban vendégszerepel Michelle Darkness az End Of Green zenekarból.

A Yellow Sky úgy zúdul a hallgatóra a tonnányi súllyal, hogy szinte maga alá temet. Az Inside pedig egy feldolgozás – eredetileg a brit grunge-zenekar, a Stiltskin dala. Ebben a verzióban vendégként Michael Rhein és Specki T.D. (In Extremo) tűnik fel. A Seasons In Black átdolgozása sötét, gótikus ízt kapott, sőt, a banda mércéjével mérve még könnyedebb is lett.

A Blacksite és a Fatal Fallout követi a bevett zenekari receptet, ám mindkettőben akad valami apró plusz: egy különleges gitárdíszítés vagy egy erőteljes billentyűtémarészlet. Hasonló a Hell Again” is, ahol egy szövegmondós betét emeli magasabb szintre a kompozíciót.

Itt viszont érdemes megállni egy pillanatra: e a három dal mutat rá arra, hogy bár külön-külön mind erős szerzemény, a lemez egészében kissé homogén, így a vége felé némi egysíkúság is érezhető. Ez persze szőrszálhasogatásnak tűnhet, de nekem megvolt ez az érzésem a finisben.

A történetben azonban jön a csavar: a Forsaken, amelyben vendégként szerepel Hannes Ringlstetter (német médiaszemélyiség), a teljes album legjobb dala. Súly, dallam és érzelem tökéletes elegye – szó szerint megragadja a hallgatót.

Összegzés

A lemez hangzása kiváló, a zenészi teljesítmény magas színvonalú, amely a gitárjátékban csúcsosodik ki. A banda tagjai elmondták: számukra a zene nem csupán hangzás, hanem társadalmi és érzelmi kifejezésmód is.

Egy rajongó találóan így fogalmazott: „Az Anthropocene olyan, mint egy sötét metalos svédasztal.”

A Seasons In Black tehát jól „kifőzte” ezt az egészet – maradva Lucki szakmájánál – és fogyasztható, mégis súlyos zenei fogást tálalt elénk.
Receptkönyvbe a helye!