A napokban volt 35 éves a Black Sabbath – Tyr lemeze.

Kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy ennyi kiváló énekes fordult meg a soraiban, mint a Black Sabbathban. Ozzy Osbourne, Ronnie James Dio, Ian Gillan, Glenn Hughes, Tony Martin – és akkor még nem beszéltünk azokról, akikkel végül nem készült album, vagy csak rövid ideig kerültek képbe: Dave Walker, Ray Gillen, Dave Donato, illetve a csapatot koncerten kisegítő Rob Halford. Illusztris társaság, és mindegyikük teljesen más stílust képviselt.
Tony Iomminak és Geezer Butlernek ehhez mérten mindig úgy kellett dalokat írniuk, hogy az aktuális énekes szervesen illeszkedjen a Sabbath világába.

Tony Martin ebből a szempontból kiemelt szereplő: kétszer is frontember lett, először 1987–1991, majd 1993–1997 között. Öt album jelent meg a hangjával, ezek közé tartozik a zenekar 15. lemeze, a Tyr, amelyet egy teljesen új felállás rögzített:

• Tony Martin – ének
• Tony Iommi – gitár
• Geoff Nicholls – billentyűk
• Cozy Powell – dob
• Neil Murray – basszusgitár

(Az album eredeti munkacíme egyébként a Satanic Verses lett volna.)

A nyitódal, az Anno Mundi, komor súlyával és Tony Martin meggyőző énekével indítja a lemezt. Ezt követi a lendületes Law Maker, amely minden szempontból a Tyr egyik csúcspontja: erő, dallamok, és egy jellegzetes Iommi-szóló.

A Jerusalem már vegyes fogadtatást kapott: a kritikusok kommersznek tartották, és valóban, a refrén kissé elnagyoltnak hat. A The Sabbath Stones ezzel szemben az egyik leginkább klasszikus Sabbath-hangulatú szerzemény, ahol különösen érződik Cozy Powell erőteljes, sodró játéka.

A rövid, sötét hangulatú The Battle of Tyr átvezet a lassabb, mitikus atmoszférát teremtő Odin’s Court-hoz. Innen szinte észrevétlenül futunk át a tempósabb, erőteljesebb Valhalla-ba.

A Feels Good to Me elgondolkodtató, szövegében az önfeláldozásról szól – itt ismét brillíroznak a „Tony-k”. Az albumot záró Heaven in Black szintén megkapta a „kommersz” bélyeget, pedig hallgatva meg nem mondtam volna, hogy ezt valóban a Black Sabbath játssza.

A Tyr Angliában aranylemez lett, Németországban pedig mintegy 250 000 példányban fogyott. Az Egyesült Államokban viszont nem aratott sikert: a jegyeladások olyan gyengék voltak, hogy a turnét is le kellett mondani.

A kritikusok többsége lesújtó véleményt fogalmazott meg:

• szintetikus hangzás a Sabbathhoz képest,
• kommersz dalok,
• túl sok billentyű,
• hiányzik a Heaven and Hell dinamikája és a Born Again őrülete.

Akadtak azonban pozitív vélemények is:

• bár nem ér fel a klasszikusokhoz, egyedi és epikus hangulatot teremt,
• sokak szerint ez a legjobb album Tony Martinnal,
• a dalszövegek mitológiai témái és történetmesélése kiemelkedő,
• sőt volt, aki az Ozzy utáni korszak csúcsának nevezte.

A rajongói reakciók között találni szellemes megjegyzéseket is. Az egyik így fogalmazott:
– „Amikor meghallom, ahogy Tony Martin énekli a Ride to Valhalla-t, sisakot húzok, és a nappaliból indulok csatába.”
A másik viszont odaszúrt:
– „Több benne a billentyű, mint egy szintetizátorboltban.”

Személy szerint nekem kifejezetten tetszik a Tony Martin-korszak, és a Tyr sem egy gyenge lemez. De azt is érzem, hogy ez nem az a Black Sabbath. Geezer Butler találóan – és némi malíciával – így írt róla életrajzában:

„Tony Sabbathja.”