Nemrégiben kisebb lomtalanítást tartottunk a pincében, és akkor kerültek elő néhány, már elveszettnek hitt „kincseim”. Például néhány Iron Maiden-kitűző, amelyek rögtön visszahoztak egy csomó emléket a nyolcvanas évekből.

Öltözék

A farmer alapviselet volt, méghozzá többnyire szűkített fazonban. A nyolcvanas évek elején jelentek meg igazán a zenekaros pólók – eleinte csak a banda neve díszelgett rajtuk. Egy valamirevaló rockernek kötelező darab volt a farmerdzseki vagy a farmermellény, amelyet különböző kiegészítőkkel lehetett feldobni.

Ezek között ott voltak a kendők, zenekaros kitűzők és felvarrók, később pedig jöttek a szegecses övek, csuklószorítók és a láncok. Mivel kezdetben nem lehetett ilyesmit kapni, a „csináld magad”-mozgalom keretében sok „maszek” verzió született. A thrash bandák megjelenésével terjedt el a (legtöbbször mű) bőrdzseki, amelyre rákerült a felvarrókkal feldíszített farmermellény is.

A cipők között először a hazai gyártású Tisza kondicipő számított menőnek, majd jöttek a magas szárú Adidasok, természetesen beletűrt farmerszárral. Később a westerncsizmák és a bakancsok is divatba jöttek.

A trafikokban árultak zenekaros fotókat is – ezek gyakran keveredtek az akkori akciófilmes hősök képeivel. Így fordulhatott elő, hogy Lemmy és Ozzy jól megfértek Winnetouval és Old Shatterhanddel. Én például sokáig a személyim („fleknim”) műanyag tokjában őriztem egy Bruce Dickinson-képet.

Hanghordozók

Jómagam már a bakelit világába születtem bele, amihez természetesen kellett egy lemezjátszó. A lemezek akkoriban drágábbnak számítottak, ezért nagyon kellett rájuk vigyázni. A lemezek borítói azonban külön művészi alkotások voltak – elég csak az Iron Maiden apró utalásokkal telepakolt borítóira gondolni. Emellett a borítón megtalálhatóak voltak a zenekari infók, és sokszor a dalszövegek is – amiket persze addig jobbára csak hallás után lehetett megtanulni.

Aztán elérkezett a kazetta-korszak, ami forradalmasította a zenehallgatást. A kazetta kisebb volt, kevésbé sérülékeny – bár ha becsípte a magnó, jöhetett a ceruzás visszatekerés. A legelterjedtebbek a 60 és 90 perces üres kazetták voltak, amelyekre bárki felvehette kedvenceit. Emellett léteztek a gyári, műsoros kazetták is – ezek közül néhánynak a borítója már szinte mini szövegkönyvként funkcionált.

Lejátszáshoz nekem egy MK-26-os hordozható monómagnóm volt. Később jöttek a kétkazettás magnók, hifi tornyok vagy deckek, két 90 wattos Videoton hangfallal – na, ezek már tényleg szóltak rendesen! Innentől kezdődött a kazettamásolás aranykora: ha valaki vett pár kazit egy újonnan nyílt boltban, pillanatok alatt megsokszorozódott a gyűjtemény.

A korszak végére elterjedt a walkman is. Hatalmas élmény volt az utcán menetelni kedvenc zenekarunk egyik pörgősebb dalának ritmusára – persze a kazetták mellett mindig vinni kellett tartalék elemet is. Ha az elemek merülni kezdtek, a zene nem állt le, csak egyre lassabb tempóban szólt – ami elég komikus, de bosszantó tudott lenni.

Információk

Akkoriban információhoz jutni szinte lehetetlen volt. Internet nem létezett, így jobbára szájhagyomány útján szereztük a híreket kedvenceinkről, vagy a Szabad Európa „madárcsicsergős” műsoraiból. A hazai kiadású lemezeken csak minimális adatok szerepeltek, de a külföldről becsempészett zenei képeslapok már rengeteg érdekességet tartalmaztak. Ezeket szótár segítségével böngésztük, így lassan betekintést nyertünk a nemzetközi színtérbe.

Poszterek

Egy rocker szobájának falát akkoriban poszterek borították. Először csak külföldi szaklapokból lehetett beszerezni őket, később már hazai újságokban is megjelentek. A szülők persze nem mindig örültek a falat beterítő poszterrengetegnek, de egy idő után kénytelenek voltak szemet hunyni felette.

Valahogy így nézett ki a nyolcvanas évek rockermindennapja – öltözködésben, zenehallgatásban és a rajongás külsőségeiben. Természetesen ez csak egy kis keresztmetszet a korszakból, de remélem, sikerült visszaadnom valamit abból az izgalmas hangulatból, ami akkoriban körüllengte a metal világát.