A ’80-as években, ha az ember a Los Angeles-i Sunset Boulevard-on sétált, jó eséllyel – ha nem is minden bokorban – belebotlott egy glam/hajmetal bandába. Maga a műfaj akkor élte fénykorát, ám a zenetörténelem viharai elsodorták nemcsak ezeket a zenekarokat, hanem magát a stílust is.

Azonban akadtak, akik nem temették el a glam metalt – ráadásul nem is a világ másik felén, hanem itt, a szomszédos Ausztriában. A bécsi Mädhouse ebben a zenei közegben mozog, bár a hangzást jelentősen modernizálták, és szerintem a zenészek is képzettebbek, mint annak idején sok korabeli kollégájuk.

A Mädhouse 2017-ben alakult, a Plead The Fifth pedig már a negyedik albumuk. Erőteljesen merítenek a ’80-as évekből, fő hatásaik között ott a Mötley Crüe és a Skid Row. Ők az osztrák képviselői a New Wave Of Hair Metal irányzatnak. Zenéjük karakteres, nemzetközi szinten is figyelemre méltó: klasszikus stílus modern energiával feltöltve. A mostani lemezt is az erőteljes riffek, feszes megszólalás jellemzi.

Tagok:

• Tommy Lovelace – ének
• Mikky Stixx – gitár
• Razor Raf – gitár
• Rickey Dee – basszusgitár
• Bobby B Bastard – dobok

Az album összességében nagyon jó. Nem mondom, hogy nincs rajta egy-két kevésbé kedvenc – mert akad –, de szerencsére nem sok. Az I Die Alone, amit akár a Mötley is játszhatott volna, a We Run Riot, vagy az It’s Another In My Head… nos, az előbbi nem annyira fogott meg, az utóbbi viszont masszív alapokon nyugvó múltidézés. Ugyanez igaz a Live And Tease-re: ez a típusú dal már akkoriban sem volt a szívem csücske.

Innen viszont már csak pozitívumok következnek. A nyitó Midnite Fever egy modern köntösbe bújtatott, húzós ’80-as évekbeli dal, remek zenei részekkel. A Loveplace tipikus, zsigeri Mädhouse-szerzemény. A derékhadból a Bring On The Night simán visszahozza a műfaj virágkorát, a Wicked Hearts kicsit „málházósabb”, de abszolút élvezetes darab, a Mad To The Bone pedig a maga játékos danolászásával színesíti a lemezt.

Érdekességként kapunk egy feldolgozást is: az amerikai dallamos rockbanda, a Giants egyik dalát vették elő, és bizony a Mädhouse-féle verzió nagyon is jól sikerült.

Ahogy fentebb említettem, a zenészek kimondottan jól játszanak – főleg a gitárosok viszik a prímet. Tommy hangja sokszor Stephen Percy (Ratt) orgánumát idézi.

A zenekar célja, hogy átvegye a stafétát az öreg motorosoktól, és újraélessze a műfajt a fiatalabb generáció körében. Úgy tűnik, jó úton haladnak: modernizálták a több mint negyvenéves hangzást, zenéjükben ott a húzás és a dög is. Igaz, nem léptek ki a komfortzónájukból – de szerintem ez nem is volt cél.

Jó volt meghallgatni.