Ahogy elkezdtem hallgatni a holland Graceless Icon of Ruin lemezét, azt gondoltam: na, ez egy doom/death zenekar, hát essünk neki, nézzük, mit alkottak a németalföldi srácok. Aztán utánanéztem a bandának, és szembejött velem egy interjú Remco Kreft énekes/gitárossal, aki kijelentette, hogy az ő zenéjük nem doom metal, hanem lassú death metal – többféle hatással –, ami az old school death metal és a modernebb elemek között egyensúlyoz. Hatásaik között olyan nevek szerepelnek, mint a Bolt Thrower, Asphyx vagy a Death. Na, jól van, Remco, én hiszek neked – akkor fussunk neki az Icon of Ruin-nak!

A Graceless 2016-ban alakult, az említett Remco Kreft mellett a tagok: Björn Brusse (gitár), Jasper Aptroot (basszusgitár), Marc Verhaar (dobok). Az Icon of Ruin már a negyedik lemezük, és zenéjük sötét, apokaliptikus világot fest le, ahol az emberi romlottság, a képmutatás és a démoni erők uralkodnak. Nyers, súlyos és organikus hangzás – olyan, mintha egy sötét alagútban haladnék, és minden riff egy újabb csapás a világ erkölcsi romlására.

Az Icon of Ruin egyfajta konceptuális utazás a pusztulás és az istenek elhagyottsága körül. A szövegek filozofikusak, sötétek, gyakran apokaliptikus témákat boncolgatnak – a mondanivaló gondolatébresztő, és a sötétségen keresztül az emberi lét határait vizsgálja. Nem klasszikus konceptalbum, de határozott tematikus íve van.

Vágjunk bele!

Volt egy dal, ami számomra kevesebb izgalmat tartalmazott – ez a szigorúbb, feszesebb Ungodliness. Ezt leszámítva azonban a zenei nívó szépen felkúszott a hallgatás során. Két kiemelkedő pillanatot mindenképpen érdemes kiemelni: az egyik a Night of the Slain, remek ritmusokkal, egy csipetnyi Slayer-ízzel, releváns gitárjátékkal és meglepő gitárdallamokkal. A másik a Hardening of the Heart, ami szellősebb, de kiváló gitártémákkal dolgozik.

Az albumnyitó God Shines in Absence is erős kezdés – death/thrash keverék –, és a zárótétel, a Resurrection of the Graveless is hatásos, gyors, punkos/thrash-es lendülettel, ami friss levegőt hoz a lemez végére.

A Graceless több olyan dalt is írt, amelyekben jól felismerhető a zenekarra jellemző dalszerkezet: lassú, szinte doom-os (bocsánat, lassú death metalos – ahogy Remco mondaná) indítás, majd fokozatos kibontakozás, beindulás. Ilyen például a Sanctified Slaughter, a nyomasztó hangulatú Lash Me to My Painful Death, az A King in the Filth, vagy a magasztosabb atmoszférájú Beneath Starless Skies. Itt azért elgondolkodtam, hogy nem probléma-e, hogy több szám is hasonló dramaturgiát követ?

A Rise of the Blackest Sun lebegősebb részei viszont különösen figyelemre méltók.

Remco egy interjúban elmondta, hogy összesen 16 számot írtak, ezek közül választották ki a lemezre került 10-et. Két hétre bevackolták magukat a stúdióba, haza se mentek – így az Icon of Ruin valódi csapatmunka eredménye.

Az énekes/gitáros azt is elmondta: nem azért zenélnek, hogy híresek legyenek, hanem a szenvedély miatt. Nem akarnak újraalkotni semmit – csak őszintén játszani.

Ez akar végszónak is jó lenne. Akkor legyen az!