Abban azért nincs semmi ördögtől való, ha az ember különös figyelemmel kíséri azokat a zenekarokat, ahol honfitársaink „légióskodnak” – ahogy a sportban is.
Ilyen például az Alestorm, ahol a mi Bodor Máténk a csapat gitárosa.

Az Alestorm továbbra is sorra szállítja a kalózmetalos albumokat, amelyekben megvannak a power metal és folk metal alapok is – főleg a brit szigetekre jellemző kocsmazenei hangulattal keverve. Ehhez jön még egy nagy adag humor, és már kész is az az elegy, amitől mozdul, kéz, láb, fej.
Lemezeik szórakoztatóak, nem kell őket véresen komolyan venni, a koncertjeik pedig igazi kalózmetal partiba csapnak át.

Őszintén? Tetszik ez az album.
Nem bújtak ki a bőrükből – ugyanazt, a gyakorlatilag maguk által kreált stílust hozzák, mint eddig, viszont egy fokkal keményebben, power metalosabban, erősebb gitártémákkal.

A lemez rögtön egy húzódallal indul, amely ugyan tipikus Alestorm, de mégis a „jobbik fajtából” való – koncerteken biztosan nagyot fog szólni. A kicsit folkosabb, pörgősebb Killed to Death by Piracy is remek darab. A Banana tartja a színvonalat – még mindig magasan van az a bizonyos léc.

Több vendég is szerepel az albumon. A Frozen Piss 2. című tételben például a japán énekesnő Shiori Sasaki is feltűnik.
A The Storm riffje kiváló, ez is egy sokkal metalosabb darab: a refrén működik, a gitárszóló pedig kifejezetten erős.

Ezután jön egy megszokott Alestorm-dal, a Mountains Of The Deep, majd a Goblins Ahoy, ami egy Nekrogoblikon-feldolgozás. Meghallgattam az eredetit is, de őszintén szólva sem attól, sem az Alestorm-verziótól nem voltam elájulva..

A végére tartogatták a meglepetést: egy 17 perces epikus tételt – Mega-Supreme Treasure of the Eternal Thunderfist címmel.
Ez egy legendás kincs utáni hajszát mesél el, természetesen Alestorm-módra. Több vendég is közreműködik benne, például Patty Gurdy és Russell Allen (Symphony X). A dal több részből épül fel – van itt minden, mint a búcsúban.

A lemez jó megszólalással bír, power metalosabb éllel, komolyabb gitártémákkal.
Nem is akartam külön kiemelni Bodor Mátét, nehogy túl hatásvadásznak tűnjön – de egyszerűen nem lehet elmenni a játéka mellett. A riffek, a témák is rendben vannak, a szólók pedig tényleg színt visznek a zenébe.

Szóval – ahogy már említettem – nekem tetszik ez a lemez. Nem újították meg önmagukat, de mégis más ez a korong: egy fokkal metalosabb, markánsabb.
És közben ugyanúgy meg lehet majd őrülni a koncerteken, mint eddig.
Úgyhogy: fel a bakancsot, oszt rúgjuk a port!